Egyfecske: nem a kell, hanem a lehet

Vajon hányszor mondták nekünk, hogy intsünk nemet, ha elég? Vajon hányszor biztattak azzal, hogy soha nem késő új utakat bejárni, a régi, kitaposottat pedig elhagyni? Vajon hányszor adták tudtunkra, hogy igenis foglalkozhatunk azzal, amit szeretünk? Vélhetően nem sokszor… Nem sokszor mondták nekünk, hogy nem kell! Nem sokszor biztattak minket azzal, hogy nem muszáj! Nem sokszor adták a tudtunkra, hogy képesek vagyunk változtatni, álmokat valóra váltani! Túl keveset halljuk ezeket a szavakat, túl kevés alkalommal gondolunk bele a lehetőségekbe, túl ritkán választunk valami mást. Túl gyakran hisszük el, hogy az álmok megvalósítása a kevesek kiváltsága. Túl gyakran tagozódunk bele a monoton mindennapok szürkeségébe, kilátástalanságába. Túl gyakran hajtjuk meg a fejünket az előtt, amit mások, a többiek igazságukként, életükként fogadnak el. De akkor én most mondom, hogy a nem olykor nemesít, a kell és a muszáj pusztít. Akkor én biztatok, hogy minden ösvény csupán addig ismeretlen, míg rá nem lépünk! S akkor itt és most megkérdezem, hogy itt van-e az idő és a tér a cselekvésre. Szerintem igen!