Henrik István profi kosarasból lett szállodaigazgató

Munkáltatója, Magyarország egyik ismert szállodalánca (Danubius Hotels Zrt.) díjazta tavasszal kiemelkedő teljesítményt nyújtó munkatársait, akik egyéni és csapat kategóriában vehettek át elismeréseket. Több kitüntető cím is jutott Sárvárra – az év munkatársa, az év legjobb gyógyászati csapata, életműdíj. Ami az övét illeti – mondja Henrik István – az a teljes csapatnak szól, hiszen összetartó kollektíva nélkül nem működne a négycsillagos szálloda. Sporthasonlattal élve, a cég saját nevelésű játékosa ő, amint a szombathelyi kosárlabdaklubnál is az volt. Tudatosan tervezte-e a sport utáni életét? Hogyan építkezett? Ezekre is rákérdeztünk. 

– Körmenden születtem, kétéves voltam, amikor Szombathelyre költöztünk. Édesanyám német–matematika szakos tanár volt, édesapám sportvezetőként dolgozott a nyugdíjazásáig. 1990-től, amikor a Falco még az A csoportba jutásért küzdött, jártunk meccsekre, és magam is a klubnál kosárlabdáztam: serdülőkoromtól végighaladtam a ranglétrán. A szüleim támogattak, de feltételként szabták mellé a tanulást. 17 évesen felkerültem a felnőtt csapatba, a juniorválogatottságig jutottam, és Falco KC-ben játszottam 2006-ig. Huszonévesen megsérült a derekam – porckorongsérvem lett, és egyre nehezebben lehetett az állapotomat összeegyeztetni az élsporttal. Nem tudtam úgy teljesíteni, ahogy azt magamtól elvártam volna. Miután a Falcótól elköszöntem, egy évet játszottam még Sopronban, az I. osztályban profiként – idézi fel. A profi sport mellett elvégezte az Orlay kéttannyelvű osztályát – jó alapokat és támogató közeget kapott. Utána – nem tagadja, hogy a sport mellett küzdelmesen – a Budapesti Gazdasági Főiskola Kereskedelmi, Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Karán közgazdász diplomát szerzett. 

– Gyermek voltam még, egyszer hotelben szálltunk meg a szüleimmel, és megfogott ez a világ. Különlegesnek találtam a szállodai miliőt, a vendéglátást. Egyértelmű volt, hogy ha abbamarad a kosárlabda, ez lesz a folytatás. Egy év soproni játék után nem realizálódott újabb csapat, ahol kezdhetném a szezont. A szállodaiparban vállaltam munkát, és mellette a másodosztályban kosárlabdáztam Sárváron és Pápán – 2008-tól 2016-ig tartott ez az időszak. 2008-ban az egyik sárvári hotelben (Park Inn) recepciósként kezdtem. 

Utána Bükfürdőre kerültem, értékesítési területre. 2010 májusa óta dolgozom a jelenlegi cégemnél – értékesítéssel, rendezvényszervezéssel foglalkoztam az első években. 2016- ban az akkor egy klaszterben működő büki és sárvári szállodák értékesítési igazgatója lettem. 2019 májusától vezetem a sárvári szállodát igazgatóként. 2019-ben cégünknél változás történt, megalakult az Ensana, Európa vezető gyógyfürdőket üzemeltető márkája. 2020 augusztusától a sárvári mellé a hévízi hotelek értékesítési vezetői feladatát bízták rám. 2022 januárjától pedig a márkához tartozó három vidéki termálhotel – két hévízi és egy sárvári – igazgatója vagyok. A feladatairól is beszél, ami egy mondatban úgy foglalható össze: gazdasági eredményeket kell elérni, a lehetőségekhez képest növelni a szállodák profitját, koncentrálva arra, hogy a vendégélmény ne menjen a profit kárára, sőt, fordítva: olyan vendégélményt nyújtsanak, ami a profitot növeli. 

– Az igazgató stratégiai döntéseket is hoz: milyen irányba induljon a szálloda, amikor terméket választunk, és munkát ad a termék fejlesztése is. Vezetőként nem veszhetek el a számok bűvkörében. Koncentrálnom kell a dolgozói elégedettségre is. Fontos a munkatársak jólléte és hogy biztonságban érezzék magukat. Kiemelkedő jelentősége volt ennek a Covid-időszakban és most is: hiteles vezetőkre van szükség, akik őszintén kommunikálnak. Henrik István azt mondja, sokat köszönhet a cégnek. Ahogy a sportban az edzőitől, úgy itt a vezetőitől is tanul, igyekszik ellesni a jó dolgokat, és ami korábban is jellemezte: kísérletezik és ha kell, a cél érdekében „elmegy a falig”. – Megoldásfókuszú embernek tartom magamat. A sportolói múltamból adódik, hogy soha nem adom fel, és a stressztűrést is onnan hozom. 

A kollégáim a nyugalmamat emelik ki: higgadt maradok a kilátástalannak tűnő helyzetekben is. A járványidőszakra visszatérve: tanulságos, hogy amit korábban lehetetlennek gondoltunk, arról kiderült, nem is nehéz végrehajtani. Arról, hogy az idén ő lett az év szállodaigazgatója, objektív rendszer döntött, a szabályzatban leírt mutatószámok. – Az egyik kritérium a gazdasági mutatók előző évhez viszonyított túlteljesítése volt, a másik a vendégelégedettség: hogyan változott az előző évhez képest. A harmadik a dolgozói elégedettség: felmérés alapján a dolgozók-vezetők kommunikációja és a vezetőkkel való elégedettség mutatója. Nagy meglepetés volt a számomra a díj, amit én vettem át, de egyértelműen a csapatot illeti. Az átadón, bevallom, sokkal inkább koncentráltam arra, hogy séfünk, aki decemberben nyugdíjba megy, kapja az életműdíjat. 

Az elismerés visszajelzés: a befektetett munka meghozta a gyümölcsét, folytatni kell. A szállodaiparban azonban nem lehet hátradőlni: folyamatosan változik, állandóan új trendeket kell keresni, a termékfejlesztésen gondolkodni, a vendégvisszajelzéseket is figyelembe véve – mondja. A szállodaigazgató kötetlen munkarendben dolgozik, kimondottan élvezi a „pörgést”, ami a napjait jellemzi. Heti 3-4-szer azért keres alkalmat a mozgásra: egy baráti csapattal kosaraznak több mint tíz éve. Falco-meccsekre természetesen kijár, örül a sikereiknek, a gyermeke ott kosarazik. 

– Motivált vagyok a mostani pozíciómban. Közvetlen, jó kapcsolatom van a feletteseimmel, és még sok cél van előttük: hotelfelújítások is szerepelnek ezek között. Egyensúlyt találtam a munka és a család, a pihenés viszonylatában. Nem kell most ennél több.