Mesélő podcast: Musits Zsigmond, a „magyar Marconi”

A vasi születésű távirdatiszt szakmai körökön túlmutató hírnevét feltehetőleg az 1884- ben országos lapokban is megjelent újsághirdetés alapozta meg, amelyben egy „Osztrák és Magyar honban szabadalmaztatott Betörés jelző berendezést” kínált eladásra. Néhány év múltán azután Musits neve a sajtóban a „drót nélküli telefonról” szóló tudósítások révén volt napirenden. A Szombathely újság 1900 júliusában részletesen tudósított arról a bemutató kísérletről, amely Szombathelyen a Nagykar utca és az Árvaház között folyt, a Magyarország című országos napilap pedig a Nárai községben tartott bemutatóról. Náraiban Musits a hallgatóállomást a falu egyik, a beszélőállomást a falu másik végén lévő házba helyezte el, és a jelenlévők úgy a beszélgetést, mint az éneket és a füttyöt igen jól hallották, bár a távolság a két állomás között 550 méter volt.

 Pár nap különbséggel egy másik kísérlet a Balatonnál zajlott. Musits úr Szántód mellett állította föl a beszélőállomást, fiát pedig a hallgatóval fölszerelt csónakba ültette, aki a tavon át Tihany felé evezett, és a köztük lévő 1000, majd 1600 méter távolság ellenére a beszélgetés minden szava tisztán hallható volt. Musits Zsigmond meg volt elégedve az eredménnyel, és úgy nyilatkozott, hogy „találmányának jövője a legszebb reményekre jogosítja”. Sajnos a reményeket az élet nem váltotta be. Bár találmányának bemutatkozásai Bécsben, Párizsban, Londonban is sikeresek voltak, Magyarországon kevés figyelmet fordítottak rá. 

Ezért eszközeinek dokumentációját Musits Zsigmond a bécsi Posta- és Távírdaigazgatósághoz küldte el. Ennek eredményeként történt, hogy készülékét az Adriai-tengernél is kipróbálták, ahol sikerrel táviratoztak az egyik tengerpartról a másikra. A magyar eredményeket azonban elhomályosította az 1909-ben Nobel-díjjal jutalmazott olasz Guglielmo Marconi távírójának sikere, és Musits Zsigmondnak sorsa 1913-ban bekövetkezett halálával a teljes elfeledés lett. Fehér Károly szombathelyi emlékalbumából tudjuk, hogy a nyugdíjas távirdatiszt „haláláig dolgozott az egyvezetékes telefonon és volt egy harmadik találmánya is, amely a telefonvezeték telepeire vonatkozott.

 Azt kutatta, hogy két állomás sokkal kisebb teleppel tudjon nagyobb távolságról is beszélni, de ezt a titkát végül sírba vitte. A hivatalos körök közömbössége ugyanis nagyon elkeserítette. Bár visszavonulva, lankadatlan szorgalommal és csudálatos lelkesedéssel telefonált az oladi hegyről Oladba, de végül betegsége ágyba szegezte és a halál elragadta ezt a nagyszerű embert, akit nem engedett érvényesülni a speciális magyar sors. Rajzait talán ellopta valaki a szabadalmi hivatalból, vagy ott fekszenek azok még most is az örök enyészet és mindent eltemető por martalékaként.”