Szombathely

2014.10.15. 10:10

Interjú Kiss Márton zongoraművésszel

Szombathely - Egy csendes öltözőt választunk a beszélgetéshez, és közösen úgy döntünk, zongorás képet választunk majd az interjúhoz. Kiss Mártont régről ismerem, többször hallottam játszani és úgy érzem, eljött az ideje, hogy ne úgy emlegessem: az ifjú zongorista.

Kovács Ágnes

Marci zenész családból származik. Édesanyja fuvolaművész és tanár, édesapja a Savaria Szimfonikus Zenekar kürtművésze és zenekari titkár. Azt gondoltam, magától értetődő volt, hogy a nagyobbik fiúk is zenei pályára megy. Ugyan sok komolyzenét hallgatott dédnagymamájával, mégsem emlékszik arra, hogy színpadra vágyott volna. A művész azonban csak nevetésre húzza a száját, és elmesél egy gyerekkori történetet:

– Egyáltalán nem így volt, nem a szüleim, hanem én döntöttem így. Egyszer, úgy ötéves lehettem, elmentünk Velembe, vendégségbe és ott volt egy oldalára fordított zongora. Egy barna zongora. Leültem a hangszerhez, aztán amikor hazamentünk azt mondtam anyának, hogy én szeretném azt a nagy barna bútort otthonra. Nyilván azért neveztem bútornak, mert nem is tudtam, hogy valójában mi az.

Kiss Márton négy-öt órát gyakorol naponta. Néha azért beiktat öt-tíz perc pihenőt.

Előkészítős lett a Bartók Béla Zeneiskolában, előbb Horváth Annamáriánál készült, később Németh Csabáné, Lenke néni lett a tanára, egészen 2003-ig, de attól az évtől már Grácba is kijárt. Ugyan édesanyja is ott szerezte tanári diplomáját, mégsem csak emiatt került az osztrák városba.

– A Prima la musica versenyen anya növendékeit kísértem és 2001-ben, valamint 2003-ban is a legjobb zongorakísérő lettem. A 2003-as megmérettetésen ott volt Nils-Thilo Krämer fuvolaprofesszor, és ő javasolta, hogy menjek el felvételezni az osztrák egyetemre. Ludmilla Satzhoz kerültem, kétszer mentem hozzá hetente, egészen 2010-ig.

Koncertzongorista szeretne lenni, nem versenyzongorista: azt vallja, a közönség nem gépzongorát akar hallani. Szerinte egy nem teljesen tökéletesen eljátszott zeneművel is lehet nagy hatást elérni. Fotó: Unger Tamás

Marcit ugyan az ELTÉ-re is felvették, kommunikáció és médiatudomány szakra, mindig érdekelte a sport, egy időben sportriporternek is vágyott, meg edzőnek. Értetlenül kérdezem, hogy a csudába fordulhat meg ilyesmi egy zongorista fejében. Úgy tudom, egy szólista jobb, ha vigyáz a kezére. A művész csak mosolyog a felvetésemen.

– Nézd, ez fejben dől el! Ha úgy megyek fel a pályára, hogy bajom lesz, akkor lesz is. Játszottam már úgy, hogy meccsen vállon rúgtak stoplis cipővel, aztán mehettem úgy a dániai zongoraversenyre, hogy a bal karomat negyvenöt fokig tudtam felemelni. Ha kapus vagyok, akkor azért protektoros kesztyűt húzok – nyugtatgat nevetve.

Talán azért is kedveli a csapatsportot, mert szólistaként jobban vágyik erre, és egyébként sem szeret, mondjuk futni. Aztán az összetartó családról ejtünk szót, a hátország közepén egy csodálatos dédnagymamáról, aki nemcsak az operákért rajong, de istenien főz, mos, vasal és persze mindig, mindenről tud. Az érvényesülésért meg kell dolgozni öregnek, fiatalnak egyaránt. A pályakezdés időszakában jókor kell jó helyen lenni, nem elég a tehetség és a szorgalom. Marci másfél évtizede vállal kíséretet, szereti az opera-korrepetíciót, a zenés színházban szerzett tapasztalat nem pótolható semmivel. Jót tesz a zongorajátékának is.

Örömmel meséli, hogy a Bajazzók szcenírozott előadásába is hívta a rendező, szeretnek vele dolgozni. Megkérdezem, vajon merre viszi az útja a közeljövőben, Ausztriában, vagy messzebb vágyik inkább. Meg fognak lepődni! Csak rövid időre képes elhagyni az országot, de azt mondja, erre később térjünk vissza, inkább elmeséli az elmúlt hónapok sűrű programját. Februárban egy kínai művésznő helyett kellett „beugrania"' egy Beethoven- előadással. Lelkesen meséli az olaszországi szereplés történetét. Vásáry Tamással nagyon jó a kapcsolata, ha a zongoraművész-karmester itt van Szombathelyen, mindig megmutatja azt a darabot, amin épp dolgozik. Jó hallani, ha elégedett vele a mester. Szóval, amikor a Beethoven-beugrás után Vásáry Tamás megkérdezte tőle, eljátszaná-e ezt a darabot négy napra rá Paviaban, nem mondhatott nemet! Végül is három hete volt még a diplomahangversenyig.

– Azt mondtam a művész úrnak, hogy azon a héten még pont ráérek – meséli az ifjú zongorista.

Alapos felkészülés után utazott Itáliába, a koncerten aztán találkozott Vásáry Tamás menedzserével, a pármai Ilaria Scaffardival, aki azt mondta Marcinak, vele akar dolgozni. Ezután egészen váratlanul érkezett egy levél, és szeptemberben két koncerten is játszott a művész. A LeXGiornate (Le dieci giornate) Fesztivál nyitó- és záróhangversenyén hallgathatta meg a szombathelyi zongoristát az olasz közönség. Ravel G-Dúr Zongoraversenyét, és Gershwin Kék rapszódiáját vitte magával. Csak kiegészítésként írom ide, hogy ugyanekkor korrepetíciót vállalt az Ostrom Operában és kórussal utazott Linzbe, hogy a tenor szólamot erősítse.

Én csak a fejemet kapkodom, de ő a jó időbeosztásról beszél, mert szerinte ez a titok. Naponta négy-öt órát kell gyakorolni, az az ideális, de megnyugtat, beiktat néha öt-tíz perc pihenőt, így két ülésben képzeljem el a próbát.

– Koncert előtt általában fel-le sétálok és könnyűzenét hallgatok. Queent, Sunrise Avenue-t, Jason Mrazt vagy képzeld, szeretem a régi Miley Cyrust! A Jolene-t vagy a Climb-et, de Rúzsa Magdi dalait is kedvelem.

Kiss Márton azt mondja: teljesen mindegy, hogy az embert tizenöten nézik, hatszázan vagy ezren. Ha leül a zongorához a tizenöt főt is meg kell tisztelni, hiszen jegyet váltott a kedvéért. Elmeséli: van, aki versenyen jobb, mások inkább koncerten. Ő koncertzongorista akar lenni. Elmagyarázza nekem a különbséget.

– A versenyeken azt nézik, hogy mi nem jó, a koncerteken meg azt nézik, hogy mi a jó. És: én inkább a jóra törekszem. A közönség nem gépzongorát akar hallani, ha volt is egy-két piszok attól még lehet nagy hatást elérni egy zeneművel.

Mesél a különböző trendekről, hogy a kínaiak micsoda perfekcionisták, és hogy hallgassam csak meg a tökéletes előadásokról ismert Lang Langot, vagy inkább egy oroszt, akit különösen kedvel: Borisz Berezovszkij felvételeit. Őt korunk egyik legjobb zongoristájának tartja. Azt mondja, az országot hosszabb időre képtelen lenne elhagyni. Még a városhoz is annyira kötődik, hogy értetlenül kérdezem, tényleg itt képzeli el az életét? Elég inspirációt kap egy kisvárostól egy nyelveket beszélő fiatal művész?

– Tudod, nekem ez az olaszországi három hét volt a leghosszabb, amit valaha távol voltam otthonról! Ez így van rendjén, mert én itt vagyok otthon.

Itt vannak a barátai, a Falco és a Haladás... Mi kell még a boldogsághoz? Ha játszani kell, Grác egy óra húsz perc, nagyjából Bécs is annyi. A schwechati reptér sincs messze, onnan meg egy ugrás a világ. Marci huszonkét éves, olyan párt szeretne majd maga mellé, aki értékeli, amit csinál és fontos, hogy mindenben mögötte álljon. Megértő társra vágyik, aki teljesen mindegy mivel foglalkozik majd, a lényeg, hogy ott legyen mellette mindenben.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!