Tündelevény-hálózás, avagy az éjszaka csodái a Vértesben

A Vértes mélyén, Kőhányáspuszta mellett haladunk befelé az erdő közepébe terepjáróval, ahová aszfaltra tervezett autó már nemigen ér el. A Duna– Ipoly Nemzeti Park szakembereivel jutok magam is a kijelölt helyszínre, ahol Hegyi Zoltán természetvédelmi őr, hivatásos denevérész vár a kora esti időpontban. Csapatával, egyetemistákkal, szakemberekkel, kollégákkal tölti itt az éjszakát néhány kempingszéken. A kis tó, amely a legalkalmasabb helyszín a denevérek befogására, csendben feszül a kis tisztáson némi zöld terítékkel a tetején.

– Ide jönnek a denevérek, ha szomjasak. Ezért a hálókat e tó köré feszítjük ki, így amikor jönnek inni vagy vadászni, kicsit belegabalyodnak. Mi óvatosan kiszedjük, meghatározzuk a fajukat, megmérjük, majd egy kis festékes jelölés után elengedjük őket – mondja Zoltán, hozzátéve, hogy ez utóbbira azért van szükség, hogy ne jegyezzék fel kétszer ugyanazt a példányt. Haloványan dereng az esti fény a fák között, így biztos, hogy egy ideig még nem lesz „fogás”.

A denevérek később érkeznek. Zoltán mellett egy kis „kütyü” zizeg, hamar kiderül: detektor. Ez fogja a fejünk felett elrepülő denevérek által kiadott ultrahangot. Sokáig azonban csak a mobiltelefonok kósza hálózatkeresését recsegi vissza a csendes éjszakába. Addig is beszélgetünk. Denevérgyűrűzésnek nevezik azt, amire jöttem, de hamar kiderül, jobb, ha hálózásnak hívjuk. – Gyűrűzés az elmúlt években nem nagyon van már, viszszaszorult, mert kevés fajt érdemes vagy lehet biztonságosan gyűrűvel ellátni. Az erdei fajokat például nem érdemes, mert elbújnak, és nem látjuk többet őket. A barlangokban élőket azonban érdemes, hiszen őket újra be lehet fogni, vagy a téli megfigyelések során le lehet olvasni.

Viszont vannak fajok, amelyek nem bírják a gyűrűt, érzékenyebb a bőrük, rágják, felsérti őket. Így ezt a módszert már csak egy-két fajnál alkalmazzuk. A Természettudományi Múzeum denevérészeket összefogó központját is átnevezték gyűrűzőről kutatóközpontra – tudom meg. Ahogy azt is, hogy Magyarországon nem több mint 28 szakembernek van gyűrűző vizsgája, de közülük is csak körülbelül 12 aktív. Csak ilyen szakvizsgával végezhet ma valaki denevérhálózást. – Egy fokozottan védett állatnál nem mindegy, hogyan fogjuk be úgy, hogy ne sérüljön, ne essen bántódása. Ha sikerül is megfogni, adatokat felvenni, az különösen fontos, nehogy félrehatározzuk. Vannak csoportok, amiket ugyanis nem könnyű meghatározni – meséli Zoltán.

Hamarosan elkezd új hangokat kiadni a detektor. Mintha csapkodna valami a levegőben – pedig ez nem más mint a felettünk elsuhanó denevér által kiadott ultrahang. Kezdenek ébredezni. Az éjszaka már vaksötét, orrunkig sem látunk – az ultraerős fejlámpák vannak segítségünkre a tájékozódásban. Egy-egy csapattag elkezd rendszeresen körbejárni a tó körül, hátha fogtak már valamit a függönyhálók.

Addig is megtudom: Magyarországon 28 denevérfaj él, vannak köztük nagyon ritkák és általánosabban elterjedtebbek is. A városokban 4-5 faj él, a többi a természetben, barlangokban, erdőkben. Két éve ezen a területen 10 faj 40 példányát azonosították: barna hosszú fülű, bajuszos, rőt korai, nagyfülű, nyugati pisze, nimfa, közönséges, Brandt, közönséges kései és horgasszőrű denevér került a szakemberek óvó karjai közé.

S amíg megérkezik ezen az estén az első denevér, a csapat vezetőjéről is megtudunk egyet s mást: – Mindig állatokkal szerettem volna foglalkozni; középiskolás koromban még állatorvos, zoológus szerettem volna lenni. Végül az agráregyetemen szereztem diplomát. Az alkalmazott etológia volt a kedvenc szakirányom, ez és a viselkedésökológia érdekelt már az első igazi munkahelyemen is, a Duna–Ipoly Nemzeti Park elődszervezeténél. Sokat foglalkoztam madarakkal, s közben a nemzeti park zoológiai referense voltam. A denevérekkel is ezzel párhuzamosan kezdtem el foglalkozni – egyre többet. Jártam hálózásokra, s próbáltam tanulni róluk, denevérvédelmi konferen ciákra mentem, s elhatároztam, hogy megszerzem a gyűrűzővizsgát. Ennek köszönhetően 2014 óta hálózhatok önállóan a nemzeti parkban.

S közben megérkezik az első kis denevér is. A riadt kis apróságot két gumikesztyűs tenyerében fogja az egyik szakember, óvatosan, nehogy megsérüljön. És tényleg olyan törékenynek tűnik. Néha megadóan tűri a felette való tanakodást – míg az emberek meghatározó jegyeket keresnek rajta a beazonosításhoz –, máskor meg csöppnyi testével küzd a szabadulásért. Nem kell sokat várnia, megmérik az alkarját, súlyát, feljegyzik az adatait, rákerül egy fehér kis csepp, és már mehet is. Némán tűnik el a tenyérről a sötét erdei éjszakában. – Ezek az állatok tényleg tündériek, aranyosak – mondja Zoltán. – Nem véletlenül tündelevény a népi neve. Képzeljünk el egy állatkát, ami olyan, mint egy kis rágcsáló – aranyos, kedves, szőrös, puha –, és kézbe véve érezhetően nagyon finom kis szárnya van, majd elrepül, mint egy madár. A félelem, ami hozzákapcsolódik, a mi kultúrkörünkből ered.

A denevérek mindig a sötétben mozogtak, nem lehetett őket látni – s amit nem látunk, attól tartani kell. Pedig nagyon fontos szerepük van a természetben: úgy mondják, indikátor fajok. Jelenlétük azt jelzi, hogy ahol jól érzik magukat, ott az ökoszisztéma is rendben van. Hiszen van számukra elegendő táplálék – rovar –, amely más élőlényeknek is fontos. Ezen az éjszakán is sikerült fogni párat: szoprán törpe, bajuszos, közönséges kései, nagyfülű denevért hálóztak be a szakemberek, és feljegyzés után engedték is vissza őket a természetbe.

Kiemelt képen: A denevéreket alaposan megvizsgálják a szakemberek, mielőtt újra elengedik őket