Vasutasházi gyerekek

- Nemrég az egyik lépcsőház legfelső emeletén lakó 96 éves férfi meghalt, s a temetésére sokan eljöttek, olyanok is, akik már évtizedek óta nem laknak a házban - meséli a szervező. - Akkor merült fel bennünk először az ötlet, hogy jó volna látni azokat az embereket, akikkel felnőttünk. Mindenki kíváncsi volt arra, hogy a másik hol él, van-e családja. A nővéremmel és egy házbelivel leültünk, s elkezdtük megszervezni ezt a délutánt. Mindent bevetettünk, hogy felkutassuk a többieket. (Folytatás az 5. oldalon)

A szervezés megkezdődött, és összejött a délután. Hát ez az eredmény - mutat a népes csapatra György. Egymás után szállingóznak az udvarra az emberek, nekünk egyelőre fogalmunk sincs arról, hogy ki kicsoda.

György hozzáteszi: az ország minden részéről érkeznek meghívottak, jöttek Miskolcról, Szegedről, Budapestről, Sopronból és Fertődről, de még Ausztriából is.

- Egykor teljesen másképp nézett ki ez az udvar - emlékszik vissza a szervező. - Ahol most egy nagy diófa áll, egykor még 16 volt belőle. Ma a többiekkel, a találkozó és a régi szép emlékek örömére, közösen elültetünk egy fát az udvaron. Ezernyi történet jut nekem is eszembe, számtalan együtt töltött óra a többiekkel - elindulunk az udvaron, hogy felfedezzük az ismerős és idegen zugokat. Itt játszottunk Király, király, adj katonát - mutat a kavicsos placcra -, amott pedig bújócskáztunk - nézünk a fák, bokrok felé. De emlékezetesek maradnak a sportversenyeink is. Volt egy hatalmas kézilabda-pálya, ahol foci- és kosármeccseket játszottunk. Télen felöntöttük a betont vízzel, és jégkorongoztunk rajta. Emlékszem, akkor is itt a szomszédban volt a MÁV-rendelő, s ha baleset ért bennünket, akkor Gyöngyi néni jött át a jóddal, hogy kezelje a sérüléseinket.

Visszasétálunk a többiekhez, ahol sokan már a padokon ülve, fényképalbumokkal a kezükben elevenítik fel a közös emlékeket.

- Hatvan család lakott itt, családonként két-három gyerekkel - folytatja a szervező. - Persze nagy volt a mozgolódás, hiszen akit a vasúttársaság áthelyezett, annak családostul mennie kellett. A helyükre azonban mindig jöttek mások.

- Én ahogy beléptem az udvarra, rögtön az jutott eszembe, hogy hányszor fosztottunk kukoricát a pincében - kapcsolódik be a beszélgetésbe Kati. - A kukoricán hemperegtünk, a fiúk a lányokat dobálták. Én 1950-ben születtem, most már nyugdíjasként tértem vissza a gyerekkorom színhelyére. Rengeteg emlék fűz ide - érzékenyül el egy pillanatra -, itt tanultam meg például korcsolyázni is.

Szabófi Lászlónak is rögtön a téli emlékek jutnak eszébe. Elmondja, hogy volt olyan tél, amikor elfagytak a vízvezetékek, ám ez sem tántorította el őket attól, hogy valahonnét vizet szerezzenek. A pincéből hordták fel, és azzal locsolták le a pályát, hogy legyen min megkorcsolyáztatni a lányokat.

Amíg beszélgetünk, egy laptop is előkerül, s a modern technikának köszönhetően az is csatlakozhat a baráti összejövetelhez, aki nem tudott személyesen megjelenni. Így annak, aki régi ismerősével akar csevegni, elég beüzemelnie a kamerát és a mikrofont, s az interneten keresztül máris záporoznak a kérdések.

Közben névsorolvasás kezdődik, s kiderül, mintegy negyvenen jöttek el a vasutasháziak találkozójára. A legtöbben egy pohár sörrel a kezükben a hűst adó nagy fa alatti padokon ülnek, s az életükről mesélnek a többieknek. Körbejárnak a fényképek esküvőről, a gyerekekről, az unokákról, s mindenki belemerül a történetekbe.

- Teljesen más az udvar most - ül le mellénk a padra Kovács Péter. - Egykor a kézilabdapályán élethalálharcokat vívott a három vasutasház felnövekvő nemzedéke. Egykor itt állt a MÁV oktatási háza, s annak a legvégén volt egy gondnoki lakás. Oda mentünk a többiekkel, ha cigizni, inni akartunk, mert ott nem kerestek bennünket a szüleink. Én tízéves voltam, amikor a családunk ide költözött, és negyven évig laktam itt. Azt mondják, hogy amit gyerekkorban kap az ember, az elkíséri egy életen át. Minket, akik ma itt összegyűltünk az udvaron, ez a ház kísér az életünk végéig. Mi mind a 40-es és 50-es években születtünk, s már unokázunk, de szívünkben mindig megmaradunk vasutasházi gyerekeknek. Mindenkinek számtalan emléke fűződik a falakhoz, szerelmek, csalódások, reménykedés, szakítás, és természetesen az első csók íze. Én nem árulom el, hogy kibe voltam szerelmes először, mert ma ő is megjelent a vendégek között.

Beszélgetnénk tovább is, de jönnek az újabb vendégek, feltűnnek a rég nem látott arcok, amelyek negyven év távlatából is ismerősek.