Borosta

2016.03.19. 16:03

Aki megteremtette a szomolyai szőlőkultúrát - Egy borász gondolatai a borról, a világról

Szomolya - Vannak olyan borászok, akik helyett a borok beszélnek, míg mások szívesen megosztják saját gondolataikat is a borbarátokkal. Az Egri-borvidéken tevékenykedő Kaló Imrére mindkettő jellemző.

Béres Zoltán

A szomolyai borász tevékenységét a szakma a Borászok Borásza címmel ismerte el. Az érdeklődést jól mutatja, hogy még Londonból is rendszeresen érkeznek hozzá jeles borszakértők, s egymást érik a forgatócsoportok Szomolyán. Velünk a pincében, borkóstoló közben osztotta meg gondolatait. Kérdezni sem nagyon kellett.

- Erdész vagyok, és én a szakmán belül akartam többet letenni, de igazából erre nem volt fogadókészség - mondja Kaló Imre. - Valójában nem kaptam olyan feladatot, amivel a pluszenergiáimat hasznosíthattam volna. Nem volt ez sem véletlen, hiszen így nyílt lehetőségem arra, hogy megteremtsem a szomolyai szőlőkultúrát. Ezzel megmutattam, hogy itt helyben meg lehet élni a szőlőből, borból. Ekkor 27 éves voltam. Ki kellett lépni a nagyüzemi szőlőtermelés diktátumából, ésszel fel kellett érni azt, hogy alacsonyabb rügyszámú szőlőtőkéken teremhet a magasabb minőségű szőlő, s ebből készülhet a vágyaim szerinti jó bor. Ahhoz azonban, hogy ezt a borászati utat válasszam, erdésznek kellett lennem.

Kaló Imre borász véleménye szerint az élet létezésének a feltétele a száraz gabonakultúrából a kenyér, s a szőlőből születő borkultúra. Fotó: Béres Zoltán

- Mit értsünk ez alatt?

- Az iskolákban a technológia győzelmét tanítják, azt, hogy nincs borászat laborháttér nélkül, pedig amikor az Úristen a gondolkodó embernek a bor lehetőségét megmutatta, akkor nem volt villanya, se prése, se darálója. Nem volt semmilyen labortechnikai eszköz a borok kozmetikázására. Az élet létezésének a feltétele a száraz gabonakultúrából a kenyér, s a szőlőből születő borkultúra. Az én feladatom ezeknek a kultúráknak az átmentése az utódok számára. A földi körülményekkel szót értek, ha fölnézek a csillagokra, akkor értem az üzeneteket. Én, mint ember sose leszek a világ, csak el tudom rontani a világ által nekem juttatott csodálatos ajándékot, azt, hogy gondolkodó emberként a földi életet élhetem. Az élet mindenki számára az öröm, nem pedig a szenvedés forrása. Nem kínlódás, gyűlölet, megosztottság. Gondolkodásunkban el van ültetve a jó iránti érzékenység. Ha valaki ezt tudja gyakorolni, akkor mindig azt keresi, hogy mi a jó másikban. Amikor ezt megtalálja, szép lassan eltűnik a rossz. Az életet megértve döbbentem rá nagyszerűségére, megélhetőségére. Ahhoz, hogy sokan eljussanak idáig, arra lenne szükség, hogy a természetben csendben gondolkozzanak.

- Mi az, ami ma legjobban hiányzik?

- A természetes környezet. Az emberek műkörnyezetekben pénzt adnak azért, hogy elidegenedjenek a természettől. A városiak egy része már nem ismeri meg a palántákat, a gabonákat, inkább az erőszakot, az életidegenséget nyomatják. A földi körülmények között az életet értők sosem azzal foglalkoztak, hogy elvegyék a másét. Ady Endre írja az egyik versében: „Én csak adtam, adtam, adtam / S akik kaptak, egyre kaptak / Mért dühöngnek énmiattam?" Sok-sok jeles gondolkodó, például Hamvas Béla, Márai Sándor elképesztő tudással mutatja az életirányt. Akkor vajon miért kényszerítik az embereket olyan helyzetbe, hogy a mai életkultúrában nevelkedőknek azt kell tapasztalniuk, megbüntetik őket szorgalmas munkájáért? Annyit sem kapnak, mint akik lopnak, csalnak, hazudnak. A mi generációnk volt az, amelyik még belenőtt a történelmi magyar életkultúrába. Ennek a kereteit úgy fogalmazták meg a szülők: aki nem dolgozik, az ne is egyék! A legnagyobb szégyen, ha elveszed a másét, s ha nem tudsz segíteni, akkor legalább ne ártsál. Ma viszont mit látunk: a vidék elnéptelenedik. Meg kell nézni Szomolyát, az utódok máshol tengetik életüket, miközben a határ meg itt van elhagyatottan.

- Ön viszont itthon maradt és munkához látott.

- Ezeknek a felismeréseknek a birtokában láttunk munkához Sziszifusz módjára. Sokat olvastam, beszélgettem a szőlővel bánó, nagy tapasztalatokkal rendelkező borkészítő emberekkel. Az élet nagyon érdekesen terel abba az irányba, hogy a lehető legtisztább, legtermészetesebb borokat készítsük el. Nálunk kulcskérdés a termőrügyterhelés, ez már nehezebben terem többet, mint egy kiló. Nem préselünk, hanem fordított fenekelésű, illetve a tufából kifaragott erjesztő kádakba tesszük a szőlőt kocsány nélkül. Ebbe egy saválló anyagból készült, harminc centiméter átmérőjű hengert teszünk. Ebbe folyik bele a must, vagy a nyers bor, amelyet egy borszivattyúval kiszippantunk és beletöltjük egy másik kádba. Itt leülepszik, a durva seprőt képező anyagot a születése pillanatában elválasztjuk. A finom seprővel pedig, a történelmi magyar borkultúrának megfelelően három-hétéves hordós érlelést gyakorlunk. A jó minőségű szőlő azért volt jó minőségű, mert abból hosszan eltartható bor készül. Ehhez képest mennyivel egyszerűbb géppel szüretelni, mindent géppel csinálni. Látszatra. Mennyivel másabb számítógép-vezérlésű, hűtött köpenyű saválló tartályokban az erjedést levezényelni, mint itt a pincében a hordókban, vagy a kádakban folyamatosan ellenőrizni azt. Ha mostantól nem lenne villany, az én boraim akkor is elkészülnének. Annyira közel vagyok már az eredetiséghez.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!