Tóth Jánost egy kerámiaüzemben fertőzte meg a szakma szeretete

– Helyi születésű emberke vagyok, de most már Őriszentpéteren élem a mindenapjaimat – mondja a fazekas. – A családomnak így sokkal kényelmesebb, helyben van az iskola, s a feleségem is a városban dolgozik. A műhelyem azonban a szülőfalumban, Magyarszombatfán található. Köztudott, hogy Magyarszombatfán a fazekasságot nagyon régóta, évszázadok óta művelik a mesterek. Én is az egyik büszke képviselője vagyok a szakmának. Mára sajnos csak páran maradtunk azok, akik itt helyben ezzel a mesterséggel foglalkoznak.

A fazekasság Magyarszombatfán egykor a családban öröklődött, apáról fiúra szállt. Tóth Jánoséknál ez másként alakult. A dédszülők még ezzel a mesterséggel foglalkoztak, aztán sok viszontagság után a nagyszülők és a szülők más–más mesterséget tanultak. Ahogy Tóth János fogalmaz, két generáció kiesett a fazekasságból.

– 1987-ben, amikor pályaválasztás előtt álltam, a településen felvett maga mellé egy fazekas – emlékszik vissza Tóth János. – A képzés akkor még Szentgotthárdon volt, s bevallom, nagyon megtetszett a dolog. Édesapám akkoriban villanyszerelőként dolgozott egy kerámiaüzemben, ahová be szoktam lopózni. Ott még volt kézi korongos részleg, s meglestem, hogy az öreg korongosok hogyan dolgoznak. Azonnal megfertőzött a szakma szeretete, így kötöttem ki én is a korong mellett.

Tóth János hagyományos, az Őrségben közkedvelt koronggal dolgozik mind a mai napig. Balos korongnak is hívják, mivel bal lábbal kell rúgni. Megtudjuk tőle, hogy a korongolás a készítési műveletnek mintegy 10 százalékát teszi ki, ezt követően a portékát szárítják, majd tisztítják, végül bekerül a kemencébe. A második égetés előtt ismét leporolják, mázolják, majd újra a kemencében köt ki. János helyi színekkel dolgozik, ez a zöld, a barna és a sárga. Az általa készített tárgyak őrzik az őrségi fazekasok forma és színvilágát. Nagyrészt használati tárgyakat készít: sütő-, főző- és tárolóedényeket, de díszkerámiák és ajándéktárgyak, sőt címerek is kerülnek ki a műhelyből.

– Általában nyolc órakor lerakom a kisfiam az iskola előtt, utána kijövök a műhelybe, majd délután négykor befejezem a munkát – folytatja a fazekas. – Nekem nincs szabad hétvégém, ez a munka teljes embert igényel. A korongolás általában napi két óra, ám a portékával való foglalatosság, és a pluszmunkák, mint a rámolás, a kemencetisztítás kiteszik a napjaimat. 1993-tól egyéni vállalkozó vagyok, az első években folyamatosan jártam vásárokra, most már inkább megrendelésekre dolgozom. Ragaszkodom a hagyományokhoz, de azért a kornak megfelelően új dolgokat is készítek. Nyáron sok errefelé a turista, sokan be is jönnek hozzám, így nem unatkozom. Ingyenes bemutató korongozást is tartok, valamint előzetes megbeszélés alapján akár ki is lehet próbálni a fazekasság fortélyait.

A szépsége mellett árnyoldala is van a szakmának: egyre kevesebben foglalkoznak vele, már csak alig néhányan művelik. A földmunka, ha kézi, ha gépi, mind nehéz. Ám – János szavajárásával élve – amikor az ember szedi kifelé a kemencét, s jönnek ki azok a portékák, amik megmelengetik a szívét, mindent megér. S talán a családban most ismét öröklődhet a mesterség, a kisfiát ő is próbálja arra ösztökélni, hogy „belejöjjön" az agyagba. Remélve, hogy egyszer továbbviszi a család történetét.