A kerczaszomori család gyűjtőszenvedélye és hagyománytisztelete átmenti a múltat a jelenbe

A Pongrácz család gyűjt. Nem bélyeget vagy szalvétákat, de nem is régi telefonkártyákat vagy szívélyes látogatók üzeneteit egy kis füzetbe, hanem használati tárgyakat. A mindennapok kellékeit, szerszámait, eszközeit. Nem pénzben, nem ingatlanban van az az igazi örökségük, hanem ezekben az eszközökben. Azt is mondhatnánk, hogy dédszüleik munkáját őrzik. Sokan mintha éppen azt felejtenék el, hogy a fa nem a lombjától válik teljessé, hanem a gyökerei táplálják azzá, ami. Pongrácz Sándor azonban nem engedi, hogy bármi is feledésbe merüljön.

Tudja jól, hogy ma már az új dolgok leváltották a régi tárgyakat, csak azt nehezményezi, hogy közben a kiindulópontra nem nézünk vissza, nem látjuk, hogy miből lett az a bizonyos cserebogár. Pedig aztán az 1948-as pótkocsin nem akármilyen rögtönzött kiállítást rendezett be a család. Ez persze csak töredéke a hatalmas gyűjteménynek. De van itt hajsütővas, Matador-fújó, viharlámpa, kovácsolt(!) olló, csikózabla, mérges bivalynak orrgyűrű, mérleg, amit már két fűszál is mozgásba tud hozni.

Pongrácz Sándor megmutatja bárkinek, hogyan működtek egykor a ma is ismert tárgyak Fotó: Szendi Péter

Pongráczék azt mondják, régen nem volt olyan vas, amit ne tudtak volna felhasználni. A mai eszközök köszönőviszonyban sincsenek a hagyományokkal. Például azzal, hogy egy kaszának ugyanannyi centinek kell lennie, mint ahány deka. A tartás miatt, hogy ne tekeredjen el az ember keze alatt. De kiderült az is, hogy csak a kalapált szerszámokat lehet jól élezni.

A legszebbek a kovácsolt kulcsok. Nem tudni, milyen zárakat nyitnak, de formájukban őrzik az odafigyelést és a szakmai precizitást. Jó, hogy megvannak.