Vicces és megható történetek - vasi vendéglátósok mesélnek

Két hete vírusként terjed a legnagyobb közösségi oldalon az a pincéres blog, amelyben a szerző osztja meg elgondolkodtató, tanulságos, de leginkább vicces történeteit a vendégekről. Az olyan szösszenetek olvasgatása, mint "A nekem nagyon szimpatikus ez a fokhagymakrémleves, de lehetne fokhagyma nélkül? A tengeri halfilé a Fertő-tóból való? Az orjaleves milyen madárból van?" arra késztetett minket, hogy megkérjük a vasi vendéglátás két legendás alakját, Markó Lászlót, a szombathelyi, valamikori Szőlőskert étterem és Pammer Istvánt, a vasszécsenyi Új-Ebergényi kastélyszálló egykori vezetőjét, hogy meséljenek nekünk sztorikat.

Előtte azonban álljon itt egy történet saját gyűjtésünkből, mivel fiatalon sokunk került kapcsolatba így vagy úgy a vendéglátással. Egy meleg szombati napon a szemközti étterem dolgozóin nevetgéltünk, mivel az utcában népes násznép közeledett. Arcunkról azonban hamar lefagyott a mosoly, amikor láttuk, hogy az autók hozzánk fordulnak be. Azonnal hívtuk a főnököt, és kiderült, nincs tévedés, csak éppen elfelejtett szólni. A nyugodt nap ígérete egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor a semmiből kellett lakodalmas vacsorát csinálni 150 főre úgy, hogy ráadásként azt is el kellett játszani a násznép előtt, hogy nem felejtettük el őket. Asztalokat ilyen gyorsan még ember nem terített meg, mint akkor mi. Kicsit csúsztunk a vacsorával, de végül jó buli lett - mesélte kollégánk.

Esküvős történetből Pammer Istvánnak is volt jó pár. Egy alkalommal a sátorba belépő pincér megbotlott és az ötemeletes esküvői tortával akkorát esett, hogy ha a nagymama nem menti meg az éppen kéznél lévő tortájával a helyzetet, kitört volna a botrány. A tortákkal amúgy is csak a baj van: egyszer, amikor a cukrász hozta a tortát, az Táplánszentkereszten egy erősebb fékezésnél felkenődött az autó műszerfalára. Persze mire a násznép elé ért, már a régi fényében tündökölt a sütemény. Volt olyan háromszáz fős lagzi, amely után két nappal már nem volt együtt a pár, és olyan esküvő is akadt, ahol magát a vőlegényt verték meg - válogat Pammer István a rengeteg emlék közül.

Markó László és Pammer István a kedvünkért kockás abrosz felett sztoriztak Fotó: Szendi Péter

A vendéglátás és a bunyó persze valahol összetartozik, hiszen az alkohol, mint tudjuk, oldja a gátlásokat. Íratlan szabály azonban, hogy a kocsmáros szent és sérthetetlen. - Még a hetvenes években csörrent meg a telefon, hogy siessek, mert édesapámat megkéselték a kocsmában, mesélte Markó László. Szerencsére gyorsan kiderült, hogy csak az inge szakadt el. Addigra a két támadót a törzsvendégek már körülvették, de a java csak egy félreeső kapualjban jött el nekik, amikor megérkeztek a rendőrök. Markó László később maga is megtapasztalta, hogy a törzsvendégekre mindig számíthat, ezért aztán volt idő, amikor évente egyszer a 15-20 legkedvesebb vendégét elvitte kirándulni és természetesen meg is vendégelte őket. Így tett akkor is, amikor egy alkalommal - nagyjából a rendszerváltás idején - egy busz érkezett telis-tele erdélyi gyerekekkel. Már jó ideje úton voltak, és mivel egy műszaki hiba miatt sokat vesztegeltek, minden pénzüket elköltötték, nem volt már mit enniük. Arra kérték, segítsen rajtuk és etesse meg a gyerekeket zsíros kenyérrel. Markó László negyven percet kért, mondván zsírt is, kenyeret is kell hozatni. Persze ahhoz nem kellett volna ennyi idő, azonban míg a negyven adag májgombócleves, rántott hús és hasábburgonya elkészült, bizony kellett.

- Régen volt, hogy csoportoknak tartottunk disznóölést - folytatta Pammer István -, azt pedig hamar ki lehetett szúrni, hogy ki az, aki életében nem látott még ilyet. Volt, hogy kolbásztöltő pálcikáért, volt, hogy sütőporért küldtük be a vendéget a konyhába, aki nem értette, hogy miért néznek rá olyan furcsán. Igaz, arra a vendégre meg mi csodálkoztunk rá, aki konkrétan két napig támasztotta a pultot alvás nélkül, annyira udvarolt. Ő végül kapott tőlünk egy prospektust, hogy legalább azon lássa, merre járt. Volt olyan is, amikor olasz vendégek érkeztek fogolyvadászatra. Miután a madarakat egy ketrecből engedték el, egy kolléga úgy gondolta, hogy itt az alkalom, segíthetünk a madaraknak, és mind-egyik szárnyához fogpiszkálóból készült fehér zászlókat tűzött. Hiába látták a vadászok, hogy a madarak megadják magukat, sajnos nem kegyelmeztek nekik. Mint ahogyan mi sem kegyelmeztünk annak a nagyon fellengzős vendégnek, aki mindenáron koktélt akart. Miután a hely nem a koktélokról volt híres, tanácstalanok voltunk, mígnem a pultosunk mondta, hogy a Maláj sikolyt el tudja készíteni. Mindenből, amink csak volt, töltöttünk a shakerbe, összeráztuk és vártuk a hatást, erre meglepő módon kért még egyet. Végül persze nem volt mese, és hatott a sikoly - és két napig nem is jött.