Felébred-e az Erő? – kritika az új Star Wars-ról

Az ébredő Erő című hetedik részről már annyi mindent megírtak, hogy vágjunk is a kritika közepébe. Hála J.J. Abrams rendező Csillagok háborúja-fanatizmusának, az új film hidat képezhet a régi trilógia (az 1977 és 1983 között forgatott három eredeti rész) és a kronológia, valamint a történet szerint következő filmek között. Viszont a rendező rajongása az első széria iránt szülte azt a hibát, hogy a folytatás túl sok elemet emel át az előző részekből, így a film az új karakterek mellett is ugyanazt az irányt követi, mint a negyedik epizód.  Ennek köszönhetően a néző sokszor érezheti úgy mintha már látta volna ezt a filmet.

A régi karakterek felelevenítésével a készítők pedig még ráerősítettek a nosztalgiára. Ennek a legjobb példája Han Solo (Harrison Ford): miután ő megjelenik, minden rajongó szívében feléled a remény, hogy ez a film tényleg Csillagok háborúja, és nem valami értékelhetetlen próbálkozás, mint az előzmény trilógia (az 1999 és 2005 között forgatott részek). Hála az égnek, ebben a tekintetben nem is csalódik a néző. Ez tényleg Csillagok háborúja.

Viszont mint önálló film, nem állja meg a helyét, ez egy új sorozat bevezetője csupán, és ezt tudomásul kell vennünk. Nem mutat túl sokat az új karakterekből, így nem is tudjuk eldönteni, hogy szimpatizálunk-e velük vagy sem. Remélhetőleg a következő filmben kicsit jobban bedobják magukat a szereplők, és meglátjuk, mi rejtőzik a lepel mögött. Ez alól egyedül a főgonosz Kylo Ren a kivétel, akiről kicsit túlságosan is hamar derül ki minden, bár erre szükség volt a film későbbi aspektusaihoz.

Viszont a film sajnos nem csak a főgonosz megismertetésében siet, hanem be akarja mutatni azt a 30 évet, amelyet a rajongók ezen az univerzumon kívül töltöttek, így az események túlságosan is feszített tempóban haladnak előre. Ezt kisebb-nagyobb poénokkal igyekeznek megszakítani, hogy a nézők agya könnyebben befogadja azt a tömérdek információt, amelyet elé tárnak. A poénkodás talán túlzott is: mindegy, hogy milyen veszélybe is kerülnek a szereplők, gyakran egy poénnal minden el van intézve. Persze ez is feszültségoldás, de a néző szeretné végigizgulni a gyönyörű és magával ragadó harcokat vagy éppen repülős jeleneteket. Furcsa az is, hogy a fénykardpárbajok sokkal földhözragadtabb koreográfiát követnek, mint a korábbi filmekben, így a párbajokból hiányzik az Erő használata, pedig éppen ez ennek a filmnek a legfőbb misztikuma. Hiába mutatnak be az elején szinte már a filmek univerzumát meghazudtoló Erő-jelenetet, ezek a momentumok a film végére szinte teljesen eltűnnek.

Az ébredő Erő minden hibája és elnagyoltsága ellenére ugyan azt a nosztalgikus érzést adja vissza, mint amikor az első filmekre beültünk a moziba. A Star Wars-világ továbbra is vonzó, és a néző nem akar elszakadni. Senkinek nem kell úgy éreznie magát, mint egy kisgyereknek, akitől elvették a nyalókáját, mivel a film pontosan azt nyújtja, amit várunk tőle. Se többet, se kevesebbet.