A bűvös, nagy kocka titkai

A Kemenes Vulkánpark Vulkánházánál – ennél a furcsa, bűvös, nagy kockánál – nagy a nyüzsgés. Ki talicskát tol (tele apró kőzúzalékkal), ki a leendő fák helyét készíti elő, ki napvitorlát feszít ki éppen. Vagy ebédel a Vulkánház bejáratánál elhelyezett asztaloknál. Ez az első celli tér-képző tábor – de minden bizonnyal nem az utolsó. Varga Imre és csapata azért „szállta meg" egy hétre a különleges építészeti minőséget képviselő Vulkánházat, hogy árnyékolókkal, padokkal, asztalokkal, hulladékgyűjtőkkel, biciklitárolókkal élhetőbbé, barátságosabbá tegye a tavaly átadott intézmény ez idáig elég kietlen környékét.

Varga Imrét, a BME urbanisztikai tanszékének vezetőjét egyetemistaként jó élmények érték Vas megyében, most szívesen jött vissza táborvezetőként. A háttérben az inspiráló nagy kocka: a Vulkánház. Fotó: Unger Tamás

Éppen turistacsoport érkezik – hogy igazi, interaktív vulkánélményben részesüljön a Vulkánházban. Varga Imre megjegyzi, hogy akár a munkába is beszállhatnának, hiszen „ez a program erről szól": a tér-képző táborok lényegi jellemzője a közösségi tevékenység. Az építészhallgatók számára pedig fontos tapasztalat: a tervezéstől a kivitelezésig.

A kérdésre, hogy köze van-e a tábornak az építészkörökben nagy hagyománnyal bíró kalákázáshoz, Varga Imre azt válaszolja, hogy ez a BME-program más alapokon nyugszik. Egyrészt minden építőtábornak más a története – épp most rendeztek nagyszabású konferenciát, amely ezeknek az akár külföldön is példaként szolgáló, részben a kalákához is visszavezethető táboroknak a történetét, hozadékát tekintette át –, másrészt valóban: az évtizedekig működtetett Makovecz-féle kezdeményezést „ős-táborként" tartják számon Magyarországon. A Makovecz-táborokban – természeti környezetben, erdőben – saját kedvükre terveztek-építettek a diákok, nem volt megrendelő, nem volt, aki számon kérje például a létrehozott építmények működőképességét. „Az én személyes élményeim mások" – mondja Varga Imre, aki település-tervezőként Kemény Bertalant, a falugondnok-hálózat megteremtőjét tartja mesterének. Táborszervezőként elsősorban hátrányos helyzetű településekre figyel, az urbanisztikai tanszék évek óta sikeres, jól működő kapcsolatot tart fenn például Bernecebarátival és a határ túloldalán, Szlovákiában található Ipolyviskkel. Varga Imre azt meséli, hogy a Pest megyei Bernecebaráti polgármestere kezdeményezte a kapcsolatfelvételt, amelyből hosszú távú együttműködés lett. Teljesen elzárt börzsönyi településről van szó, amely az ország legfejlettebb megyéjében a legszegényebb falvak közé tartozik, viszont minden lehetősége megvan arra, hogy vonzó turisztikai célponttá váljon. Ebben segítenek az építőtáborozók, akik pontosan értik, hogy az épített környezet nem függetlenedhet a társadalmi környezettől. Varga Imrének az első celli tér-képző után ismét Bernecebarátiban van dolga, ott már sokadszor szerveztek építőtábort.

Celldömölkön a Földes László és irodája által tervezett Vulkánház keltette föl Varga Imréék érdeklődését, vagyis a vasi kisváros bizonyos értelemben „kakukktojás"; itt nem a hátrányos helyzet volt az első számú hívószó, de szívesen tettek kivételt. És mert az „európai szemmel igényes, kifinomult épület", a Vulkánház közvetlen környékének rendbetételére már nem maradt pályázati pénz, a táborozók vállalták, hogy otthonossá, a táj és a város kontextusában értelmezhetővé teszik a terepet (természetesen az önkormányzat támogatásával).

Varga Imre azért is örömmel jött Celldömölkre, mert évekkel ezelőtt már volt ezen a vidéken pozitív élményekben része. Egyetemistaként vett részt abban az ELTE-kutatóprogramban, amely leendő építészeknek, orvosoknak mérnököknek (stb.) teremtett közös tapasztalatszerzési lehetőséget. Varga Imre akkor ötödmagával a vasi művelődési központ nyári vendége volt, helyi szakemberek vezetésével a megye kastélyaival ismerkedett. Emlékei szerint izgalmas napok voltak ezek, diákként úgy érezhette, hogy komolyan veszik. A tér-képző táborokban ezt a jó élményt szeretné átadni a mai egyetemistáknak is