Szerelemről és más (grimasz)démonokról

„Hol rejtőzik tehát a démon?” Ez a nagy kérdés – együtt a „lenni vagy nem lenni”-vel – a Bekkanko, a grimaszdémon című japán mesében, amelyet csodálatos pontossággal, sok humorral és fájdalommal mesélnek-zenélnek-játszanak el a Soltis színház színészei. Útjukon Benkő Ágnes és B. Péter Pál vezeti őket. És a próbafolyamat egy fontos állomásán kinyitották előttünk az ajtót.

Asaya Fujita írta át színpadra Akira Saneto meséjét, amely pedig a japán folklórból táplálkozik. Fábri Péter fordítása a német változatból készült. A japán nevek azonnal az egyszerre hűvös és forró  történet  különösségéről, titokzatos, ismeretlenül ismerős ízeiről tudósítanak. Mert hamar kiderül, hogy a különösség vonzása most is egyetemes emberi válaszhelyzeteket rejt. Szerelemről, áldozatvállalásról, kitaszítottságról, elfogadásról; test és lélek, föld és földöntúli viszonyáról – az életről, amelynek része a halál is - tudunk meg nagyon sokat, ha átadjuk magunkat az előadásnak. Nincs nehéz dolgunk, ami az átadást illeti. Benkő Ágnes  az őt jellemző empátiával, színházi tudással és pedagógiai érzékenységgel megtalálta azt a „japános” - fegyelmezett és játékos, a szó legmélyebb értelmében színházi  - formát, amely a szemünk láttára válik pontosan megkoreografált tartalommá. A folytonos narráció útba igazít, kézen fog: behúz és rálátni enged. Minden pillanatban átéljük, hogy egy éppen most születő történetnek vagyunk részesei, drukkolunk, hogy „most mi lesz”. És amikor véget ér, biztosak vagyunk benne, hogy csak így történhetett. Ehhez persze szükség van a színészekre.

A virgonc démonokat játszó narrátorokra – Hajba Bea, Bruckner Roland –, az emberi-démoni címszerepet játszó Piller Ádámra,  Juki szerepében Nagy Zsuzsira – akinek vak lányként a belső látást kell érzékeltetnie –, a Hegyistennő szerepében a királynőivé érett Mihácsi Veronikára; aki gonggal jelelő zenészként is részt vesz a történetben: egyik oldalán Ziembicki Dóra fuvolával, a másikon Benkő Ágnes gitárral-sámándobbal. Ők hárman nemcsak szervezik az előadást, hanem kifejezik a lényegét is: nézők és résztvevők egyszerre a Fuvoláshegy alatt. Benépesítik az egyelőre csodálatosan, telítetten üres teret, amelyben a januári bemutatóra lesz díszlet is. Szóval: A hegyen élnek a démonok, akiknek az istennő szerint az a dolguk, hogy megértessék az emberekkel, mit szabad csinálniuk. Nevezzük őket lelkiismeretnek? A démonok félelmetesek a szokás szerint. Bekkanko, a grimaszdémon képtelen félelmet kelteni. Viszont képes meghalni azért a lányért, akit szeret. Ebben a mesében nincs „boldogan éltek, míg meg nem haltak”, mégis megnyugvást hoz, síró nevetést.   A végén azt kell meggondolnunk, hogy: „Mi is hát egy démon? Hol rejtőzik a démon? Az emberben rejlik a démon, az ember is lehet démon. De a démonban is megbújik egy ember, gyakran még inkább, mint az emberben magában. És te, te mi vagy - egy ember, egy démon? És én, én mi vagyok - egy ember, egy démon? Hol rejtőzik tehát a démon?” A gyerekek érteni fogják. Reméljük, a felnőttek is.