Kavicsot dobál

Miképpen lehet megakadályozni a háborút? Ezt a kérdést járja körül Virginia Woolf Három adomány című nagyszabású esszéje, amelyet megjelenése után 6 ...

Mórocz Zsolt

Miképpen lehet megakadályozni a háborút? Ezt a kérdést járja körül Virginia Woolf Három adomány című nagyszabású esszéje, amelyet megjelenése után 69 évvel olvashatunk először magyarul: az Európa Könyvkiadó Mérleg-sorozatában, Séllei Nóra fordításában. Jobb későn, mint soha. Akkor is, ha Woolf a Három adományt a II. világháború előtt írta, azóta pedig a háború puszta definíciója is megváltozott, sőt, talán nincs egyáltalán. (Lehet, hogy pont egy Virginia Woolf típusú szerzőre volna szükség a fogalom jelentésének feltárásához.) Woolf nem lenne Woolf, ha nem helyezné az általa belátható lehető legtágabb összefüggésekbe a problémákat. Ha Orlando című regényében kb. 400 éven röpteti végig címszereplőjét, ráadásul hol férfi-, hol női testet-lelket adományoz neki, akkor a maga nemében a Három adománytól sem várhatunk kevesebbet. Nem is kapunk.

Úgyhogy mielőtt elhamarkodottan magunk megválaszolnánk a kérdést - hogy ti. miképpen lehet megakadályozni a háborút -, érdemes legalább fellapozni a könyvet. De jobb újra és újra elmerülni benne. Ebben az esetben a kérdés körüljárása nem tekinthető kézre álló, jobb híján bármikor elővehető és bárhova odabiggyeszthető fordulatnak: bár Virginia Woolf ezúttal (nem meglepő módon) értekező prózát ír, módszere, technikája és látásmódja sok mindenben emlékeztet regényeinek erős felidéző erővel bíró, légies és érzéki, sokszor ironikusan csillámló áramlására. Csak mintha most vízparton ülne, és folyamatosan kavicsokat - gondolatokat - dobálna: a lehulló kődarabok nyomán a víztükör megtörik, mindig újra feltűnnek és eltűnnek a koncentrikusan táguló-szűkülő körök.

Woolf a fikció szerint levelet ír: egy - sőt, három - olyan tiszteletbeli kincstárnok levelére válaszol a 30-as évek végének Angliájában, akik valamennyien nemes, társadalmilag nyilván hasznosnak tartott célok támogatását kérik tőle, a művelt osztály tiszteletreméltó leányától. Egyikük ráadásul még azt a kérdést is felteszi, hogy az ön véleménye szerint miképpen lehet megakadályozni a háborút. És ha elfogadjuk Woolf tételét, miszerint a levélíró előtt mindig fölsejlik annak a személynek az alakja, akinek a levelet fogalmazza, akkor talán megengedhetjük magunknak, hogy a Három adomány mondatai mögé odaképzeljük Virginia, a jó házból való angol úrilány törékeny, finom, a végletekig érzékeny alakját. Nem nehéz: Woolf saját, személyes tapasztalatából, helyzetéből - honnan máshonnan - kiindulva kezdi el megválaszolni a kérdést, hogy aztán hihetetlen eleganciával, leheletnyi, de nagyon pontosan adagolt ártatlan iróniával és érveket, tényeket mozgósító elszántsággal a társadalmi és kulturális sztereotípiák, rituálék mögé nézzen. A tényeken alapuló érvelés is tele van persze iróniával: a tudományos - a hagyomány szerint tehát férfias - okfejtést imitálja.

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Úgyhogy mielőtt elhamarkodottan magunk megválaszolnánk a kérdést - hogy ti. miképpen lehet megakadályozni a háborút -, érdemes legalább fellapozni a könyvet. De jobb újra és újra elmerülni benne. Ebben az esetben a kérdés körüljárása nem tekinthető kézre álló, jobb híján bármikor elővehető és bárhova odabiggyeszthető fordulatnak: bár Virginia Woolf ezúttal (nem meglepő módon) értekező prózát ír, módszere, technikája és látásmódja sok mindenben emlékeztet regényeinek erős felidéző erővel bíró, légies és érzéki, sokszor ironikusan csillámló áramlására. Csak mintha most vízparton ülne, és folyamatosan kavicsokat - gondolatokat - dobálna: a lehulló kődarabok nyomán a víztükör megtörik, mindig újra feltűnnek és eltűnnek a koncentrikusan táguló-szűkülő körök.

Woolf a fikció szerint levelet ír: egy - sőt, három - olyan tiszteletbeli kincstárnok levelére válaszol a 30-as évek végének Angliájában, akik valamennyien nemes, társadalmilag nyilván hasznosnak tartott célok támogatását kérik tőle, a művelt osztály tiszteletreméltó leányától. Egyikük ráadásul még azt a kérdést is felteszi, hogy az ön véleménye szerint miképpen lehet megakadályozni a háborút. És ha elfogadjuk Woolf tételét, miszerint a levélíró előtt mindig fölsejlik annak a személynek az alakja, akinek a levelet fogalmazza, akkor talán megengedhetjük magunknak, hogy a Három adomány mondatai mögé odaképzeljük Virginia, a jó házból való angol úrilány törékeny, finom, a végletekig érzékeny alakját. Nem nehéz: Woolf saját, személyes tapasztalatából, helyzetéből - honnan máshonnan - kiindulva kezdi el megválaszolni a kérdést, hogy aztán hihetetlen eleganciával, leheletnyi, de nagyon pontosan adagolt ártatlan iróniával és érveket, tényeket mozgósító elszántsággal a társadalmi és kulturális sztereotípiák, rituálék mögé nézzen. A tényeken alapuló érvelés is tele van persze iróniával: a tudományos - a hagyomány szerint tehát férfias - okfejtést imitálja.

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Úgyhogy mielőtt elhamarkodottan magunk megválaszolnánk a kérdést - hogy ti. miképpen lehet megakadályozni a háborút -, érdemes legalább fellapozni a könyvet. De jobb újra és újra elmerülni benne. Ebben az esetben a kérdés körüljárása nem tekinthető kézre álló, jobb híján bármikor elővehető és bárhova odabiggyeszthető fordulatnak: bár Virginia Woolf ezúttal (nem meglepő módon) értekező prózát ír, módszere, technikája és látásmódja sok mindenben emlékeztet regényeinek erős felidéző erővel bíró, légies és érzéki, sokszor ironikusan csillámló áramlására. Csak mintha most vízparton ülne, és folyamatosan kavicsokat - gondolatokat - dobálna: a lehulló kődarabok nyomán a víztükör megtörik, mindig újra feltűnnek és eltűnnek a koncentrikusan táguló-szűkülő körök.

Woolf a fikció szerint levelet ír: egy - sőt, három - olyan tiszteletbeli kincstárnok levelére válaszol a 30-as évek végének Angliájában, akik valamennyien nemes, társadalmilag nyilván hasznosnak tartott célok támogatását kérik tőle, a művelt osztály tiszteletreméltó leányától. Egyikük ráadásul még azt a kérdést is felteszi, hogy az ön véleménye szerint miképpen lehet megakadályozni a háborút. És ha elfogadjuk Woolf tételét, miszerint a levélíró előtt mindig fölsejlik annak a személynek az alakja, akinek a levelet fogalmazza, akkor talán megengedhetjük magunknak, hogy a Három adomány mondatai mögé odaképzeljük Virginia, a jó házból való angol úrilány törékeny, finom, a végletekig érzékeny alakját. Nem nehéz: Woolf saját, személyes tapasztalatából, helyzetéből - honnan máshonnan - kiindulva kezdi el megválaszolni a kérdést, hogy aztán hihetetlen eleganciával, leheletnyi, de nagyon pontosan adagolt ártatlan iróniával és érveket, tényeket mozgósító elszántsággal a társadalmi és kulturális sztereotípiák, rituálék mögé nézzen. A tényeken alapuló érvelés is tele van persze iróniával: a tudományos - a hagyomány szerint tehát férfias - okfejtést imitálja.

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Woolf a fikció szerint levelet ír: egy - sőt, három - olyan tiszteletbeli kincstárnok levelére válaszol a 30-as évek végének Angliájában, akik valamennyien nemes, társadalmilag nyilván hasznosnak tartott célok támogatását kérik tőle, a művelt osztály tiszteletreméltó leányától. Egyikük ráadásul még azt a kérdést is felteszi, hogy az ön véleménye szerint miképpen lehet megakadályozni a háborút. És ha elfogadjuk Woolf tételét, miszerint a levélíró előtt mindig fölsejlik annak a személynek az alakja, akinek a levelet fogalmazza, akkor talán megengedhetjük magunknak, hogy a Három adomány mondatai mögé odaképzeljük Virginia, a jó házból való angol úrilány törékeny, finom, a végletekig érzékeny alakját. Nem nehéz: Woolf saját, személyes tapasztalatából, helyzetéből - honnan máshonnan - kiindulva kezdi el megválaszolni a kérdést, hogy aztán hihetetlen eleganciával, leheletnyi, de nagyon pontosan adagolt ártatlan iróniával és érveket, tényeket mozgósító elszántsággal a társadalmi és kulturális sztereotípiák, rituálék mögé nézzen. A tényeken alapuló érvelés is tele van persze iróniával: a tudományos - a hagyomány szerint tehát férfias - okfejtést imitálja.

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Woolf a fikció szerint levelet ír: egy - sőt, három - olyan tiszteletbeli kincstárnok levelére válaszol a 30-as évek végének Angliájában, akik valamennyien nemes, társadalmilag nyilván hasznosnak tartott célok támogatását kérik tőle, a művelt osztály tiszteletreméltó leányától. Egyikük ráadásul még azt a kérdést is felteszi, hogy az ön véleménye szerint miképpen lehet megakadályozni a háborút. És ha elfogadjuk Woolf tételét, miszerint a levélíró előtt mindig fölsejlik annak a személynek az alakja, akinek a levelet fogalmazza, akkor talán megengedhetjük magunknak, hogy a Három adomány mondatai mögé odaképzeljük Virginia, a jó házból való angol úrilány törékeny, finom, a végletekig érzékeny alakját. Nem nehéz: Woolf saját, személyes tapasztalatából, helyzetéből - honnan máshonnan - kiindulva kezdi el megválaszolni a kérdést, hogy aztán hihetetlen eleganciával, leheletnyi, de nagyon pontosan adagolt ártatlan iróniával és érveket, tényeket mozgósító elszántsággal a társadalmi és kulturális sztereotípiák, rituálék mögé nézzen. A tényeken alapuló érvelés is tele van persze iróniával: a tudományos - a hagyomány szerint tehát férfias - okfejtést imitálja.

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Ön - a férfi - kérdezi tőlem - a nőtől -, hogy miképpen lehet megakadályozni a háborút? Miből gondolja, hogy segíteni tudok, ha egyszer soha nem voltam a (háborúcsináló) férfival egyenrangú, független, művelt, döntésképes tagja a társadalomnak, példának okáért soha nem vehettem részt szervezett, magas szintű oktatásban? És bár ezen az állapoton mára (nagyjából) tényleg túl vagyunk, nem árt belegondolni, hogy alig néhány évtized telt el azóta, hogy a nők először munkavállalással - pénzkeresettel - válthatták meg szabadságukat. Persze Woolf főleg nem gondolja, hogy ez ilyen egyszerű. Mindig árnyaltan fogalmaz, és nagyjából arra a - ma is milyen gyakran félreértett - következtetésre jut, hogy a nő és a férfi egyenrangúsága egyáltalán nem azt jelenti, hogy egyformává kell válniuk. (Ha a nők - éppen a harciasságot erősítő oktatás révén - önállóvá, egyúttal ugyanolyanná válnak, mint a férfiak, hogyan tehetnének bármit azért, hogy megakadályozzák a háborút. Woolf ezt is megkérdezi.) De se erre, se az esszét felütő kérdésre - ahogy az mindjárt az elején sejthető - nincs egyértelmű válasz. Folyamatos gondolkodás van. Kavicsdobálás: hadd borzolódjon a megszokások simára koptatott felszíne. Illetve Woolf mond még valamit. Hogy meg kellene alakítani a Kívülállók Társaságát.

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Utolsó regényének (Felvonások között) talán legszebb jelenetében az amatőr színházi előadás nézői (nők és férfiak) az arcuk elé tartott tükörcserepekben zavartan ismernek és kérdeznek rá önmagukra. Fönn repülőgépek húznak el - ez itt a meg nem akadályozott II. világháború. Woolf pedig - aki egész életében küzdött a saját démonaival - végül a radikális kívülállást választotta: nem sokkal a regény befejezése után kilépett a házból, és kövekkel a zsebében belesétált a közeli folyóba. Azóta is fodrozódik a víz utána.

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

Kedves Virginia,

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

ön szerint vajon miképpen lehet megakadályozni

a háborút?

a háborút?

a háborút?

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!