Útkeresőben

- A harcművészetet 16 évvel ezelőtt kezdtem, tai chival. Pontosan emlékszem, amikor az első edzésről hazamentem: ősz volt, este, esett az eső. Éreztem, hogy soha nem fogom abbahagyni. Másfél év múlva már kung fu edzésekre is jártam. Később láttam Sheldon Lettich Csak az erős győzhet című filmjét, amiben a hős capoeirás, vagyis a legveszélyesebb harcosok egyike, a drogmaffia ellen küzd. Marc Dacascos a főszereplő; kung fu mesterek családjában nevelkedett. A kung fu az akrobatikus wu shu harcművészetből alakult ki, ezért nem kell csodálkozni az ugrásokon, rúgásokon, de ez a hős mindenkin túltesz, mert a braziloktól még megtanulta a capoeirát, így vált legyőzhetetlenné - mondja Németh Péter, aki négyéves kora óta tornászott; gyerek- és ifjú- korában a lakótelep mögötti homokdombokon gyakorolt egyedül; sokan megbámulták, hogy bármikor ugrik hátraszaltót helyből. 13 évesen lett Koszogovits Mihály tanítványa, sokat köszönhet neki. Háromszoros kung fu magyar bajnok lett, az 1999-es világbajnokságon harmadik volt, a 2005-ös Chang-Wu Nemzetközi Kupán (a kínaiak által rendezett világverseny) első lett light-contaktban. A feketeöves kung fu mester diplomás edző is lett, az élete azonban a capoeirával együtt teljes.

- Sokat kaptam a kung futól, az edzéseken megtanultam legyőzni önmagam. Annyit ad, amennyit az ember belefektet; ebben nem lehet csalódni. De ez nagyon kötött mozgás a tánc lehetőségeihez képest. A capoeirát azért szeretem, mert a test hihetetlen szabadságot él meg közben: erős, rugalmas, és szinte a gravitációval dacol. Hol egészen lent a földön, hol magason ugrálva az az érzés, hogy nincs határ. Ez nagyon felszabadító. Engem boldogít. Mindig alig várom, hogy edzhessek. Rövid ideig volt szerencsém tanulni Formado Marcellótól, akinek félelmetes mozgása van, mintha nem ismerné a nehézségi erőt...

A most Magyarországon is divatossá lett capoeira háromszáz éves, brazil rabszolgák találták ki, amikor a szökéseik előkészítéséhez gyakoroltak. Táncba rejtették el az ütéseket, rúgásokat, amikor gyakoroltak, hogy az őrök ne vegyék észre, mit akarnak valójában. A lábujjaik közé pengéket tettek, hogy biztosra menjenek az ellenféllel szemben, hiszen akit elfogtak, arra halál várt. Ez volt az ő népi táncuk, ez a népi harc. Az alaplépés a szambáéhoz hasonló, ez a ginga. A roda pedig a küzdelmet szimbolizáló játék, hiszen ma már senki sem harcol ilyen módon; inkább tánc. A ritmusa nagyon érdekes, minden második ütemre kell lépni, és sok ütemtörést kell csinálni (hiszen az eredeti cél az volt, hogy ne legyenek kiszámíthatók a mozdulatok). Ezzel a könnyed, majomszerű mozgással tűnik fel például Jean Claude Van Damme A kalandor című filmjében is egy capoeirás. Az akciófilmekben ez a táncos harc jól eladható, mert nagyon látványos. A hollywoodi sztárok körében a capoeira mint test-edzés népszerű, mert szálkásít. Szikár és erős testet eredményez, ami most már menőbb, mint a nagy izmok. Vagyis nem a body-kultúra, hanem a fittness-kultúra része.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.

- Sokat kaptam a kung futól, az edzéseken megtanultam legyőzni önmagam. Annyit ad, amennyit az ember belefektet; ebben nem lehet csalódni. De ez nagyon kötött mozgás a tánc lehetőségeihez képest. A capoeirát azért szeretem, mert a test hihetetlen szabadságot él meg közben: erős, rugalmas, és szinte a gravitációval dacol. Hol egészen lent a földön, hol magason ugrálva az az érzés, hogy nincs határ. Ez nagyon felszabadító. Engem boldogít. Mindig alig várom, hogy edzhessek. Rövid ideig volt szerencsém tanulni Formado Marcellótól, akinek félelmetes mozgása van, mintha nem ismerné a nehézségi erőt...

A most Magyarországon is divatossá lett capoeira háromszáz éves, brazil rabszolgák találták ki, amikor a szökéseik előkészítéséhez gyakoroltak. Táncba rejtették el az ütéseket, rúgásokat, amikor gyakoroltak, hogy az őrök ne vegyék észre, mit akarnak valójában. A lábujjaik közé pengéket tettek, hogy biztosra menjenek az ellenféllel szemben, hiszen akit elfogtak, arra halál várt. Ez volt az ő népi táncuk, ez a népi harc. Az alaplépés a szambáéhoz hasonló, ez a ginga. A roda pedig a küzdelmet szimbolizáló játék, hiszen ma már senki sem harcol ilyen módon; inkább tánc. A ritmusa nagyon érdekes, minden második ütemre kell lépni, és sok ütemtörést kell csinálni (hiszen az eredeti cél az volt, hogy ne legyenek kiszámíthatók a mozdulatok). Ezzel a könnyed, majomszerű mozgással tűnik fel például Jean Claude Van Damme A kalandor című filmjében is egy capoeirás. Az akciófilmekben ez a táncos harc jól eladható, mert nagyon látványos. A hollywoodi sztárok körében a capoeira mint test-edzés népszerű, mert szálkásít. Szikár és erős testet eredményez, ami most már menőbb, mint a nagy izmok. Vagyis nem a body-kultúra, hanem a fittness-kultúra része.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.

- Sokat kaptam a kung futól, az edzéseken megtanultam legyőzni önmagam. Annyit ad, amennyit az ember belefektet; ebben nem lehet csalódni. De ez nagyon kötött mozgás a tánc lehetőségeihez képest. A capoeirát azért szeretem, mert a test hihetetlen szabadságot él meg közben: erős, rugalmas, és szinte a gravitációval dacol. Hol egészen lent a földön, hol magason ugrálva az az érzés, hogy nincs határ. Ez nagyon felszabadító. Engem boldogít. Mindig alig várom, hogy edzhessek. Rövid ideig volt szerencsém tanulni Formado Marcellótól, akinek félelmetes mozgása van, mintha nem ismerné a nehézségi erőt...

A most Magyarországon is divatossá lett capoeira háromszáz éves, brazil rabszolgák találták ki, amikor a szökéseik előkészítéséhez gyakoroltak. Táncba rejtették el az ütéseket, rúgásokat, amikor gyakoroltak, hogy az őrök ne vegyék észre, mit akarnak valójában. A lábujjaik közé pengéket tettek, hogy biztosra menjenek az ellenféllel szemben, hiszen akit elfogtak, arra halál várt. Ez volt az ő népi táncuk, ez a népi harc. Az alaplépés a szambáéhoz hasonló, ez a ginga. A roda pedig a küzdelmet szimbolizáló játék, hiszen ma már senki sem harcol ilyen módon; inkább tánc. A ritmusa nagyon érdekes, minden második ütemre kell lépni, és sok ütemtörést kell csinálni (hiszen az eredeti cél az volt, hogy ne legyenek kiszámíthatók a mozdulatok). Ezzel a könnyed, majomszerű mozgással tűnik fel például Jean Claude Van Damme A kalandor című filmjében is egy capoeirás. Az akciófilmekben ez a táncos harc jól eladható, mert nagyon látványos. A hollywoodi sztárok körében a capoeira mint test-edzés népszerű, mert szálkásít. Szikár és erős testet eredményez, ami most már menőbb, mint a nagy izmok. Vagyis nem a body-kultúra, hanem a fittness-kultúra része.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.

A most Magyarországon is divatossá lett capoeira háromszáz éves, brazil rabszolgák találták ki, amikor a szökéseik előkészítéséhez gyakoroltak. Táncba rejtették el az ütéseket, rúgásokat, amikor gyakoroltak, hogy az őrök ne vegyék észre, mit akarnak valójában. A lábujjaik közé pengéket tettek, hogy biztosra menjenek az ellenféllel szemben, hiszen akit elfogtak, arra halál várt. Ez volt az ő népi táncuk, ez a népi harc. Az alaplépés a szambáéhoz hasonló, ez a ginga. A roda pedig a küzdelmet szimbolizáló játék, hiszen ma már senki sem harcol ilyen módon; inkább tánc. A ritmusa nagyon érdekes, minden második ütemre kell lépni, és sok ütemtörést kell csinálni (hiszen az eredeti cél az volt, hogy ne legyenek kiszámíthatók a mozdulatok). Ezzel a könnyed, majomszerű mozgással tűnik fel például Jean Claude Van Damme A kalandor című filmjében is egy capoeirás. Az akciófilmekben ez a táncos harc jól eladható, mert nagyon látványos. A hollywoodi sztárok körében a capoeira mint test-edzés népszerű, mert szálkásít. Szikár és erős testet eredményez, ami most már menőbb, mint a nagy izmok. Vagyis nem a body-kultúra, hanem a fittness-kultúra része.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.

A most Magyarországon is divatossá lett capoeira háromszáz éves, brazil rabszolgák találták ki, amikor a szökéseik előkészítéséhez gyakoroltak. Táncba rejtették el az ütéseket, rúgásokat, amikor gyakoroltak, hogy az őrök ne vegyék észre, mit akarnak valójában. A lábujjaik közé pengéket tettek, hogy biztosra menjenek az ellenféllel szemben, hiszen akit elfogtak, arra halál várt. Ez volt az ő népi táncuk, ez a népi harc. Az alaplépés a szambáéhoz hasonló, ez a ginga. A roda pedig a küzdelmet szimbolizáló játék, hiszen ma már senki sem harcol ilyen módon; inkább tánc. A ritmusa nagyon érdekes, minden második ütemre kell lépni, és sok ütemtörést kell csinálni (hiszen az eredeti cél az volt, hogy ne legyenek kiszámíthatók a mozdulatok). Ezzel a könnyed, majomszerű mozgással tűnik fel például Jean Claude Van Damme A kalandor című filmjében is egy capoeirás. Az akciófilmekben ez a táncos harc jól eladható, mert nagyon látványos. A hollywoodi sztárok körében a capoeira mint test-edzés népszerű, mert szálkásít. Szikár és erős testet eredményez, ami most már menőbb, mint a nagy izmok. Vagyis nem a body-kultúra, hanem a fittness-kultúra része.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.

- Nagyon fárasztó, pedig én jó pár küzdelmet bírok egymás után. És rendszeresen futok, ez is végigkíséri az életemet. Gyerekként jól rajzoltam, művészeti iskolába akartak adni, a képregényeim folytatását valósággal követelték a társaim. De én erős akartam lenni. Annyira féltem a vereségtől, hogy muszáj volt győznöm; körülbelül harminc versenyen indultam, 1998-tól sorra nyertem az első helyeket. De nem ez a boldogság mégsem. Hanem a futások, az edzés maga. Megtörtént velem, hogy a puszta légzéssel átfordítottam a keserűségemet boldogságra. Csak egy pillanat volt. Mert csak ilyen pillanatok vannak. Olyan rövid idők, mint a légzésszünet, a se ki, se be állapota, az üresség. Ott az a kis semmi, az a boldogság. Mindig hős szerettem volna lenni, azt akartam, hogy szeressenek, felnézzenek rám. Most leszek harmincéves, ez ma már nem fontos. Arra nevelem a lelkemet, hogy a pillanatokat át tudjam élni. Aki gyakorol, magára ismer ebben. A győzelem, vagy hogy tisztelnek-e mások, csak melléktermék, csapda azon az úton, hogy ha valamit tiszta szívvel akarsz, és minden tőled telhetőt megteszel érte, akkor megkapod.