Tehenek és elmék

Divatos szófordulattal élve nehezen tudtam magamban feldolgozni, mi a túrónak is kell már megint valami nagyon avantgárddal előrukkolni, és tehénfesztivált rendezni Budapesten. Biztos ez is azon kulturális árucikkek egyike, amelyek külföldön már jól beváltak, eladhatók, hát meg kell csinálnunk nekünk is, ha nem akarunk lemaradni Európától.

Aztán végül is úgy döntöttem, hogy nem is olyan rossz ez. A Cowparade teheneinek záró Millenáris-parki bemutatása kapcsán egészen megkedveltem az ötletet.

Megragadott, hogy egy jól ismert, kedvelt, ám sablonos holmi - szinte teljesen mindegy, hogy tehén, fenyőfa, vagy akár kissámli - milyen sokszínű asszociációkat válthat ki emberekből. S ha már egyszer ők - többségükben - művészek, el tudják vele gondolkodtatni, vagy épp megkacagtatni a többi embert is. Ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a több tucatnyi különféleképpen kifestett és díszített tehén mint cseppben a tenger képezi le a világot, s mindazt, ami a mai embert foglalkoztatja. Voltak például, akik közvetlenül a háziállat tematikájához asszociáltak, és tejet, szalámit, nyárson sültet, gulyáslevest adó áldozatként tüntették fel szegény négylábút. Mások örültek, hogy végre szabadon engedhetik a fantáziájukat, s dőlt belőlük az a kreatívság, ami másképpen, más apropóból is dőlne. A legjobban talán azok tetszettek, amelyek olyan meglévő jelenségeket tehenizáltak, amik foglalkoztatnak bennünket, s most egy csomó dolgon elmeditálgathattunk a jóvoltukból. A bevásárlókosárnak álcázott, vagy egyforintosokkal teleragasztott tehénke láttán elkommercializálódott világunkon szomorkodhattunk, groteszk módon jelent meg a szelektív hulladékgyűjtés, az egyik kérődző hátából - ez a szobor különösen népszerű volt! - pedig ismert versidézeteket állíthattunk össze. De volt boci, amelyik összetartozás-lakatok gyűjtőhelyeként, vagy épp gyermekcsúszdaként funkcionált, és a sort még nagyon sokáig foly- tathatnánk.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Divatos szófordulattal élve nehezen tudtam magamban feldolgozni, mi a túrónak is kell már megint valami nagyon avantgárddal előrukkolni, és tehénfesztivált rendezni Budapesten. Biztos ez is azon kulturális árucikkek egyike, amelyek külföldön már jól beváltak, eladhatók, hát meg kell csinálnunk nekünk is, ha nem akarunk lemaradni Európától.

Aztán végül is úgy döntöttem, hogy nem is olyan rossz ez. A Cowparade teheneinek záró Millenáris-parki bemutatása kapcsán egészen megkedveltem az ötletet.

Megragadott, hogy egy jól ismert, kedvelt, ám sablonos holmi - szinte teljesen mindegy, hogy tehén, fenyőfa, vagy akár kissámli - milyen sokszínű asszociációkat válthat ki emberekből. S ha már egyszer ők - többségükben - művészek, el tudják vele gondolkodtatni, vagy épp megkacagtatni a többi embert is. Ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a több tucatnyi különféleképpen kifestett és díszített tehén mint cseppben a tenger képezi le a világot, s mindazt, ami a mai embert foglalkoztatja. Voltak például, akik közvetlenül a háziállat tematikájához asszociáltak, és tejet, szalámit, nyárson sültet, gulyáslevest adó áldozatként tüntették fel szegény négylábút. Mások örültek, hogy végre szabadon engedhetik a fantáziájukat, s dőlt belőlük az a kreatívság, ami másképpen, más apropóból is dőlne. A legjobban talán azok tetszettek, amelyek olyan meglévő jelenségeket tehenizáltak, amik foglalkoztatnak bennünket, s most egy csomó dolgon elmeditálgathattunk a jóvoltukból. A bevásárlókosárnak álcázott, vagy egyforintosokkal teleragasztott tehénke láttán elkommercializálódott világunkon szomorkodhattunk, groteszk módon jelent meg a szelektív hulladékgyűjtés, az egyik kérődző hátából - ez a szobor különösen népszerű volt! - pedig ismert versidézeteket állíthattunk össze. De volt boci, amelyik összetartozás-lakatok gyűjtőhelyeként, vagy épp gyermekcsúszdaként funkcionált, és a sort még nagyon sokáig foly- tathatnánk.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Aztán végül is úgy döntöttem, hogy nem is olyan rossz ez. A Cowparade teheneinek záró Millenáris-parki bemutatása kapcsán egészen megkedveltem az ötletet.

Megragadott, hogy egy jól ismert, kedvelt, ám sablonos holmi - szinte teljesen mindegy, hogy tehén, fenyőfa, vagy akár kissámli - milyen sokszínű asszociációkat válthat ki emberekből. S ha már egyszer ők - többségükben - művészek, el tudják vele gondolkodtatni, vagy épp megkacagtatni a többi embert is. Ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a több tucatnyi különféleképpen kifestett és díszített tehén mint cseppben a tenger képezi le a világot, s mindazt, ami a mai embert foglalkoztatja. Voltak például, akik közvetlenül a háziállat tematikájához asszociáltak, és tejet, szalámit, nyárson sültet, gulyáslevest adó áldozatként tüntették fel szegény négylábút. Mások örültek, hogy végre szabadon engedhetik a fantáziájukat, s dőlt belőlük az a kreatívság, ami másképpen, más apropóból is dőlne. A legjobban talán azok tetszettek, amelyek olyan meglévő jelenségeket tehenizáltak, amik foglalkoztatnak bennünket, s most egy csomó dolgon elmeditálgathattunk a jóvoltukból. A bevásárlókosárnak álcázott, vagy egyforintosokkal teleragasztott tehénke láttán elkommercializálódott világunkon szomorkodhattunk, groteszk módon jelent meg a szelektív hulladékgyűjtés, az egyik kérődző hátából - ez a szobor különösen népszerű volt! - pedig ismert versidézeteket állíthattunk össze. De volt boci, amelyik összetartozás-lakatok gyűjtőhelyeként, vagy épp gyermekcsúszdaként funkcionált, és a sort még nagyon sokáig foly- tathatnánk.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Aztán végül is úgy döntöttem, hogy nem is olyan rossz ez. A Cowparade teheneinek záró Millenáris-parki bemutatása kapcsán egészen megkedveltem az ötletet.

Megragadott, hogy egy jól ismert, kedvelt, ám sablonos holmi - szinte teljesen mindegy, hogy tehén, fenyőfa, vagy akár kissámli - milyen sokszínű asszociációkat válthat ki emberekből. S ha már egyszer ők - többségükben - művészek, el tudják vele gondolkodtatni, vagy épp megkacagtatni a többi embert is. Ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a több tucatnyi különféleképpen kifestett és díszített tehén mint cseppben a tenger képezi le a világot, s mindazt, ami a mai embert foglalkoztatja. Voltak például, akik közvetlenül a háziállat tematikájához asszociáltak, és tejet, szalámit, nyárson sültet, gulyáslevest adó áldozatként tüntették fel szegény négylábút. Mások örültek, hogy végre szabadon engedhetik a fantáziájukat, s dőlt belőlük az a kreatívság, ami másképpen, más apropóból is dőlne. A legjobban talán azok tetszettek, amelyek olyan meglévő jelenségeket tehenizáltak, amik foglalkoztatnak bennünket, s most egy csomó dolgon elmeditálgathattunk a jóvoltukból. A bevásárlókosárnak álcázott, vagy egyforintosokkal teleragasztott tehénke láttán elkommercializálódott világunkon szomorkodhattunk, groteszk módon jelent meg a szelektív hulladékgyűjtés, az egyik kérődző hátából - ez a szobor különösen népszerű volt! - pedig ismert versidézeteket állíthattunk össze. De volt boci, amelyik összetartozás-lakatok gyűjtőhelyeként, vagy épp gyermekcsúszdaként funkcionált, és a sort még nagyon sokáig foly- tathatnánk.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Megragadott, hogy egy jól ismert, kedvelt, ám sablonos holmi - szinte teljesen mindegy, hogy tehén, fenyőfa, vagy akár kissámli - milyen sokszínű asszociációkat válthat ki emberekből. S ha már egyszer ők - többségükben - művészek, el tudják vele gondolkodtatni, vagy épp megkacagtatni a többi embert is. Ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a több tucatnyi különféleképpen kifestett és díszített tehén mint cseppben a tenger képezi le a világot, s mindazt, ami a mai embert foglalkoztatja. Voltak például, akik közvetlenül a háziállat tematikájához asszociáltak, és tejet, szalámit, nyárson sültet, gulyáslevest adó áldozatként tüntették fel szegény négylábút. Mások örültek, hogy végre szabadon engedhetik a fantáziájukat, s dőlt belőlük az a kreatívság, ami másképpen, más apropóból is dőlne. A legjobban talán azok tetszettek, amelyek olyan meglévő jelenségeket tehenizáltak, amik foglalkoztatnak bennünket, s most egy csomó dolgon elmeditálgathattunk a jóvoltukból. A bevásárlókosárnak álcázott, vagy egyforintosokkal teleragasztott tehénke láttán elkommercializálódott világunkon szomorkodhattunk, groteszk módon jelent meg a szelektív hulladékgyűjtés, az egyik kérődző hátából - ez a szobor különösen népszerű volt! - pedig ismert versidézeteket állíthattunk össze. De volt boci, amelyik összetartozás-lakatok gyűjtőhelyeként, vagy épp gyermekcsúszdaként funkcionált, és a sort még nagyon sokáig foly- tathatnánk.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Megragadott, hogy egy jól ismert, kedvelt, ám sablonos holmi - szinte teljesen mindegy, hogy tehén, fenyőfa, vagy akár kissámli - milyen sokszínű asszociációkat válthat ki emberekből. S ha már egyszer ők - többségükben - művészek, el tudják vele gondolkodtatni, vagy épp megkacagtatni a többi embert is. Ha nagyképűen akarnánk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy a több tucatnyi különféleképpen kifestett és díszített tehén mint cseppben a tenger képezi le a világot, s mindazt, ami a mai embert foglalkoztatja. Voltak például, akik közvetlenül a háziállat tematikájához asszociáltak, és tejet, szalámit, nyárson sültet, gulyáslevest adó áldozatként tüntették fel szegény négylábút. Mások örültek, hogy végre szabadon engedhetik a fantáziájukat, s dőlt belőlük az a kreatívság, ami másképpen, más apropóból is dőlne. A legjobban talán azok tetszettek, amelyek olyan meglévő jelenségeket tehenizáltak, amik foglalkoztatnak bennünket, s most egy csomó dolgon elmeditálgathattunk a jóvoltukból. A bevásárlókosárnak álcázott, vagy egyforintosokkal teleragasztott tehénke láttán elkommercializálódott világunkon szomorkodhattunk, groteszk módon jelent meg a szelektív hulladékgyűjtés, az egyik kérődző hátából - ez a szobor különösen népszerű volt! - pedig ismert versidézeteket állíthattunk össze. De volt boci, amelyik összetartozás-lakatok gyűjtőhelyeként, vagy épp gyermekcsúszdaként funkcionált, és a sort még nagyon sokáig foly- tathatnánk.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Kicsit kudarcként élték meg a szervezők, hogy a közterületeken elhelyezett műalkotásokat strapabíró alapanyaguk ellenére igyekeztek megrongálni a jó pestiek, így aztán idő előtt be kellett őket menekíteni egy zárt térbe. Pedig igazából klassz dolog az, hogy a szobrot nem védik teremőrök, hanem megtapogatható, körbejárható, birtokba vehető. Ezt tették a Millenáris vendégei is: gyerekek lovagoltak, fiatalok fényképezkedtek a hátukon, sőt, aki akart, a helyszínen maga is megtervezhette saját tehenét.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.

Talán jó volt ez az ötlet arra, hogy egy kicsit közelebb hozza az eszement művészeket a könnyű kikapcsolódást kereső publikummal. Aztán ha még el is árverezik és jótékony cél szolgálatába állítják őket, az meg már dupla haszon.