Fűszálra fűzve

Milyen a fű? - nézegetem a köteten a harmatcseppes fűszálak fotóját: selymes, finom, lágy, hajló, de bizony nem simogatni szoktuk, hanem rálépünk, ha sétálunk a réten. Ildikó azt meséli, neki a fűmotívum nosztalgiaérzéssel párosul, mert a gyerekkorára emlékezteti, ahol nagyon szeretett élni, a különös nevű településre, úgy hívták: Nagybánya-Alsófernezely.

- Nagyon sokat jártam mezítláb akkor. Azóta is sokat jelent nekem a földközelség, ha együtt lehetek a természettel, szinte az összeolvadást is megélem. Ezért készítek fotókat is. Megörültem ennek a jól sikerült képnek, ami a borítón szerepel, szeretem a vízcseppeket is. Csináltam két videoklipet meditációs zenével, szép rovarokkal - mondja, aztán felolvas: Ki arra jár, hol gyermek voltam én, / vigyázva menjen át a réten, / harangvirágok, vad szegfűk tövén / szunnyad még mezítlábas léptem... / Boldog világom mindig visszavár, / nincs párja más a föld kerekén! Vigyázzon rá, ki egyszer arra jár, minden fűszálban ott élek én!

A természettudományos műveltségű hölggyel a növények lelkiségét firtatjuk aztán, meséli, hogy beszélget az almafa virágaihoz, hangosan, mert meg kell mondanom nekik, hogy gyönyörűek.

- A testvéreim - így írtam le egyik versemben őket, mert egyedül vagyok, nincs testvérem, de sosem voltam magányos, mert ott voltak nekem. Debrecenben, ahol egyetemre jártam, a hársak, platánok, jázminok vártak hasonlóképpen, és szalamandrának lettem barátja.

Honnan jön a verseiből tükröződő transzcendens látásmód? - kérdezem, hiszen orvosként nyilván egész életében a feketén-fehéren bizonyított tényekre alapozta tevékenységét.

- Annyira szép, összerendezett és célszerű minden, semmi fölösleges nincs benne. Sokszor elgondolkodtam, miért van ez így. Valami rend kell, hogy legyen, minden bennünk lévő dolog is összhangban van, bár az ész és az érzelem néha ellentmond egymásnak. Valakinek mindenek fölött lenni kell. A tanulmányaim mást mutattak, de ha az egyszerű józan eszünket használjuk, akkor is visszajutunk oda, hogy valakinek lenni kell, aki mindezt összerendezi, nevezzük akár Istennek (de nem a vallás felől). A tudomány is úgy fejlődik, hogy valami nem volt, aztán egyszercsak lett. A költészet ugye elvileg érzelmeket fejez ki, az én versem az én érzelmeimet. Aztán amikor visszaolvasom, megdöbbenek: Úristen, ezt én írtam? Valahogy kijön az emberből, önműködően, vagy valaki vezeti a kezem?

Koosán Ildikó első önálló kötete előtt több antológiában szerepelt, valamennyi az Accordia Kiadónál jelent meg. A Létidő-beszéd és a Télidők fehér terein 2005-ben, a Fellobbanó árnyak és a Jelek a hóezüstben 2006-ban. Vagyis az utóbbi években tért vissza fiatalkori önmagához, amikor a nagybányai önképzőkörben felolvasta verseit.

- Tizenegy évig ápoltam a férjemet, 45 évig éltünk együtt. Amikor elment, úgy éreztem, nincs tovább. Kiömlött egy-egy vers. Féltem, hogy depressziós leszek, visszatértem e régi módszerhez. Így váltam el a sírástól. Koosán Ildikó szert a vers kibeszélés. Közben érezni lehet a magány feloldásaként a végtelent. Mintha nem volnánk egyedül. Szonettkoszorúkat is ír, ami igazi mestermunka, komoly agytorna egyben, leköti a gondolatokat. (M)aforizmáiból nemrég nyomtatott ki egy csokrot; köztük ezt: A háromlépés távolságtartás másokkal szemben hatásos védekezés önmagunk meggondolatlanságai ellen.