Puszták zenéje

Fiatal külföldi növendékek, zeneszerető helyi polgárok, politikusok gyülekeznek vasárnap este a HEMO előcsarnokában a nyolc órai kezdés előtt, aki csak teheti, könnyű nyári ruhában. Tudjuk, hogy a HEMO csak ideiglenes hangversenyterem, amelynek akusztikája nincs, koncerthangulata semmi. Szokványos megnyitóra készülünk, meg hogy nagyon meleg lesz. Legyezők, zsebkendők készenlétben. Beszélek a technikai személyzettel, azt mondják, előre szellőztettek, de sokat nemigen tehetnek, klíma nincs, régi a terem. A színpadot teljesen megtöltik a hangszerek, a bőgősök kivételesen hátul vannak, helyükön, jobbra elöl a fúvósok. Két hárfát is látok, a szokásosnál több a fagott. A nézőtéren megy a taktikázás, ki hova üljön. Van, aki a sor szélén foglal helyet, mondván, hátha idő előtt távozik, kortárs zenénél sosem lehet tudni... Itt van a feszivált már másodszor rendező Filharmónia igazgatója, Igric György is, de nem ő, hanem dr. Ipkovich György polgármester köszönti a hallgatóságot és a fesztivál résztvevőt. Mi tudjuk, hogy ő a polgármester, a japán hallgatók legfeljebb kitalálhatják a rövid beszéd profi angol nyelvű fordítása tartalmából. Hely sajnos van bőven, erős félház lehet a polgármesteri köszöntőkor.

Az első darab, a Magyar parasztdalok zenekarra, Bartók korai munkái közé tartozik. Zongorára íródott, később hangszerelte át nagyzenekarra. Szombathelyen volt az ősbemutatója 1934-ben. Úgy értesülök róla később az előcsarnokban, ezt már mindenki tudja, lerágott csont, ehhez képest újdonságként veszi a hírt egy-két zenekari tag tőlem a koncert előtt. A lényeg, hogy megszólal Bartók és vele jön a már ismert jelenség: egyszerre nem lesz érdekes, ki milyen ruhában jött, legyezi-e vagy törölgeti magát, és valójában nincs meleg sem. Eltűnik szemünk elől a szocreál környezet, két perc múlva már csak egyetlen végtelen horizontot látunk gémeskúttal, a kék égben sikló, élelmet kereső sólyommal. A puszták zenéje ez: minden hangja csontig hatol, bűntudattal és az igazmondás vágyával tölt el.

A 2. szvit zenekarra is jól sikerül, de az igazi meglepetés a szünet utáni darab, a Concerto. Sodró tempójú, mégsem elhadart. Pontos, precíz, egyben szenvedélyes az előadásmód. Az egyik pillanatban fortissimo, a következőben pianissimo - különösebb rákészülődés nélkül. Rengeteg munka lehet a műben: pontatlanságnak, főleg slamposságnak nyoma sincs. Régen hallottam így játszani a zenekart: nemcsak precízen, hanem tűzzel is.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.

Az első darab, a Magyar parasztdalok zenekarra, Bartók korai munkái közé tartozik. Zongorára íródott, később hangszerelte át nagyzenekarra. Szombathelyen volt az ősbemutatója 1934-ben. Úgy értesülök róla később az előcsarnokban, ezt már mindenki tudja, lerágott csont, ehhez képest újdonságként veszi a hírt egy-két zenekari tag tőlem a koncert előtt. A lényeg, hogy megszólal Bartók és vele jön a már ismert jelenség: egyszerre nem lesz érdekes, ki milyen ruhában jött, legyezi-e vagy törölgeti magát, és valójában nincs meleg sem. Eltűnik szemünk elől a szocreál környezet, két perc múlva már csak egyetlen végtelen horizontot látunk gémeskúttal, a kék égben sikló, élelmet kereső sólyommal. A puszták zenéje ez: minden hangja csontig hatol, bűntudattal és az igazmondás vágyával tölt el.

A 2. szvit zenekarra is jól sikerül, de az igazi meglepetés a szünet utáni darab, a Concerto. Sodró tempójú, mégsem elhadart. Pontos, precíz, egyben szenvedélyes az előadásmód. Az egyik pillanatban fortissimo, a következőben pianissimo - különösebb rákészülődés nélkül. Rengeteg munka lehet a műben: pontatlanságnak, főleg slamposságnak nyoma sincs. Régen hallottam így játszani a zenekart: nemcsak precízen, hanem tűzzel is.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.

Az első darab, a Magyar parasztdalok zenekarra, Bartók korai munkái közé tartozik. Zongorára íródott, később hangszerelte át nagyzenekarra. Szombathelyen volt az ősbemutatója 1934-ben. Úgy értesülök róla később az előcsarnokban, ezt már mindenki tudja, lerágott csont, ehhez képest újdonságként veszi a hírt egy-két zenekari tag tőlem a koncert előtt. A lényeg, hogy megszólal Bartók és vele jön a már ismert jelenség: egyszerre nem lesz érdekes, ki milyen ruhában jött, legyezi-e vagy törölgeti magát, és valójában nincs meleg sem. Eltűnik szemünk elől a szocreál környezet, két perc múlva már csak egyetlen végtelen horizontot látunk gémeskúttal, a kék égben sikló, élelmet kereső sólyommal. A puszták zenéje ez: minden hangja csontig hatol, bűntudattal és az igazmondás vágyával tölt el.

A 2. szvit zenekarra is jól sikerül, de az igazi meglepetés a szünet utáni darab, a Concerto. Sodró tempójú, mégsem elhadart. Pontos, precíz, egyben szenvedélyes az előadásmód. Az egyik pillanatban fortissimo, a következőben pianissimo - különösebb rákészülődés nélkül. Rengeteg munka lehet a műben: pontatlanságnak, főleg slamposságnak nyoma sincs. Régen hallottam így játszani a zenekart: nemcsak precízen, hanem tűzzel is.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.

A 2. szvit zenekarra is jól sikerül, de az igazi meglepetés a szünet utáni darab, a Concerto. Sodró tempójú, mégsem elhadart. Pontos, precíz, egyben szenvedélyes az előadásmód. Az egyik pillanatban fortissimo, a következőben pianissimo - különösebb rákészülődés nélkül. Rengeteg munka lehet a műben: pontatlanságnak, főleg slamposságnak nyoma sincs. Régen hallottam így játszani a zenekart: nemcsak precízen, hanem tűzzel is.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.

A 2. szvit zenekarra is jól sikerül, de az igazi meglepetés a szünet utáni darab, a Concerto. Sodró tempójú, mégsem elhadart. Pontos, precíz, egyben szenvedélyes az előadásmód. Az egyik pillanatban fortissimo, a következőben pianissimo - különösebb rákészülődés nélkül. Rengeteg munka lehet a műben: pontatlanságnak, főleg slamposságnak nyoma sincs. Régen hallottam így játszani a zenekart: nemcsak precízen, hanem tűzzel is.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.

Amikor véget ér a mű, izzadtan néznek fel a zenészek, mint a sprintelő, aki még nem tudja, de érzi, hogy világcsúcsot futott. Vastaps után jönnek ki az előtérbe boldogan, izzadtan. Igen, ez a mi Hemónk. Nem is olyan csúnya.