Bele a hideg tengerbe

- A Katona 2001-es Zsótér-rendezése, a Bakkhánsnők mindenestül meghatározó élményem, de rád külön is emlékezni kell belőle: amit az egyszemélyes kar szerepében a testeddel műveltél - nem tudom másképp mondani: ha kellett, egyszerűen összehajtogattad -, az lélegzetelállító volt. Te hol tárolod magadban azt az előadást?

- A top -ok között van: előadásban, munkában, mindenben. Van úgy az ember, hogy bár jól érzi magát egy szerepben, a végeredményt összében-egészében mégsem tartja egészen jónak - de ott tényleg minden összejött. Fantasztikus élmény volt, sajnáltam, amikor levettük a repertoárról, de hát ez a dolgok rendje egy színházban. Az volt a harmadik előadás, amelyikben játszottam - még negyedéves főiskolásként - a Katonában. Először a Tartuffe-ben voltam Marianne - Zsámbéki-rendezésben -, utána Ascher Tamás bízott rám kisebb feladatot a Koldusoperában; aztán jött a Bakkhánsnők. Úgy képzelem, hogy Zsámbéki Gábor akkor mondta ki, akkor döntötte el, hogy van helyem a színházban.

- Az a Bakkhánsnőkben is látszott, hogy a tánc felől érkeztél - ugye, onnan? -, viszont elcsodálkoztam, amikor megláttam, hogy a színművészetin a musical szakon diplomáztál. Nem tudom, miért, de ha valamit nem kapcsol össze veled az ember, az a musical.

- Végzett táncos vagyok, balettoztam, a pécsi művészeti iskolában Uhrik Dóra és Rónai Márton voltak a mestereim. Ötödévesként Győrben is megfordultam, de közben egyre inkább érdekelt a színészet. Kétszer felvételiztem a színművészetire, sikertelenül. A harmadik évben aztán indult musicalosztály, gondoltam, akkor megpróbálom azt: örültem, hogy legalább a tánc megmarad még az életemben egy darabig. Különben az az igazság, hogy kisebb kétségeim vannak a musicallel kapcsolatban - persze ez egy szubjektív vélemény. De az is igaz, hogy jó kirándulni néha. A Katona József Színházban most például Mi ez a hang? címmel dzsesztetést csinálunk a kollégáimmal, Máté Gábor vezetésével. Tulajdonképpen létrehoztunk egy zenekart.

- Mégis: tánc, musical szak, aztán rögtön a színház, Katona - ez már önmagában elég érdekes kombináció.

- A mindennapokban persze megfeledkezik az ember a kezdeti áhítatról, de ma is vannak pillanatok, amikor kimondom, hogy jé, én ott vagyok, ahol szeretnék lenni. Ez jó érzéssel tölt el. Az az igazság, hogy nincs sok önbizalmam, de próbálom fejleszteni, talán jó úton haladok. Amikor a Katona társulatába kerültem, nagyon meg voltam szeppenve. A főiskolán olyan kaszthoz tartoztam, amely - előítélet vagy nem, mindegy is - nem számított túl előkelőnek. Eleve olyan helyzetből érkeztem, hogy mit keresek én itt. De amikor dolgoztunk, a félelmeim talán nem látszottak rajtam.

- Megfogalmaztad már magadnak, hogy mit akarsz a színészettel, a színészettől?

- Önző dolog ez: azért akarok a színpadon lenni, mert az elsősorban nekem jó.

- Mi a jó benne?

- Hú, ez nagyon nehéz. Sok minden nem jó benne - amíg nincs meg egy szerep. De ha megvan, akkor olyan érzés fogja el az embert, mintha maguktól mennének a dolgok. Akkor már nem is én irányítok, hanem az ösztöneim irányítanak engem. Olyan ez, mint amikor belemész a hideg tengerbe: először tiltakozol, prüszkölsz, aztán hozzászoksz. Egy idő után az az érzésed támad, hogy eggyé váltál a tengerrel. Biztos azért jutott eszembe éppen ez, mert nemrég jártam tengerparton. De tényleg ilyen. Már nem kell semmire se figyelned, csak létezel valamiben.

- Szinte követhetetlenül sokat dolgozol.

- Ez egy ilyen időszak. Amíg fiatal vagyok, annyit dolgozom, amennyit csak lehet. Van munkám, hál istennek - kicsit több is talán, mint kellene. De ha nem lenne, akkor meg az lenne a baj. Ha a színházam nem foglalkoztatna ennyit, biztos kipróbálnám magam máshol is, nem klasszikus kőszínházban.

- Ne hagyjuk ki a filmet se. Török Ferenc Szezonja például nagyot robbant. Barna Imre kritikájában olvastam egy gyönyörű fordulatot arról, hogy mi mindenre kell emlékezni belőle. Mondjuk a milánói makaróniszósz piros csillogására Rezes Judit elkeskenyedő szája szélén . Jönnek újabbak?

- Jönnek, most nyáron két forgatáson vettem - veszek - részt. Az egyik Sas Tamás közönségfilmje, a Kilenc és fél randi, Kovács Patríciával, Söptei Andreával. A főszereplő Fenyő Iván, aki ismert bulvárembert, írósztárt játszik - és éppen a gyorsrandevúkról kell gyorsan könyvet írnia. Én vagyok az egyik lány - az egyik randevún.

- Milyen típusú ez a lány?

- Hát... Nem is tudom. Igazából nem teljesen normális a csaj - és erre egy idő után rájön Iván is. Tele van gátlással, frusztrációval, amit nem tud jól kezelni. Ebből aztán vicces szituációk adódnak.

- És a másik film?

- Egy elsőfilmes srác, Galambos Attila rendezi, Kerekes Évával, Tóth Ildikóval, Terhes Sándorral dolgozom benne együtt, ez a forgatás még be sem fejeződött. Anger Zsolt a főszereplő - ő a partnerem. Nem csak szerelemről van szó, annál finomabb, bonyolultabb ez a kapcsolat. Vele vagyok. Fantasztikus a forgatókönyv.

- Duró Győző mivel kecsegtetett, amikor szerepet ajánlott a Karneválszínházban?

- Nem kellett nagyon kecsegtetnie. Elég volt annyi, hogy Plautus, A hetvenkedő katona. És Sárvár közelsége is nagyot dobott rajta... Ott születtem, négyéves voltam, amikor elköltöztünk a nagymamámékhoz Miskolcra. De barátokhoz, rokonokhoz rendszeresen visszajártunk. Egyébként is szeretek kisvárosban lenni. Ezeket a helyeket nagyon bírom.