Nyakában kavacsa

A magyar szobrász leginkább egy parkban, fák, bokrok, virágok és padok között tudja elképzelni új szobrát. Olyan helyen, ahol emberek találkoznak, beszélgetnek, megvitatják napi problémáikat, de azért jut idejük arra is, hogy az élet és a természet szépségeiben gyönyörködjenek.

Kalmár János tanult a Varsói Művészeti Akadémián, majd hazatérve elvégezte a Képzőművészeti Egyetemet. Több tanulmányúton vett részt a világ különböző országaiban, s mindenhonnan hozott magával valamit. Családjában nem volt művész, de az egyik nagyapja kitűnően rajzolt, s talán innen örökölte kézügyességét. Arra már nem emlékszik pontosan, hogy újságíró édesapja vagy édesanyja vitte-e el először a Szépművészeti Múzeumba. Az épület szigorú csendje, a képek, szobrok olyan világot tártak elé, amit ő gyermekként is, most is, varázslatosnak tart. Egy kicsit úgy érzi, a múzeum olyan, mint a templom: halk neszű és szent hely, ami csodákat rejteget. Talán ekkor határozta el, hogy egyszer majd ő is szobrokat készít, melyekre az emberek felfigyelnek, s talán a saját maguk életére, érzéseire ismernek.

Kalmár János gyermekként sokat utazott, mivel édesapja újságíró volt. Járt Európa számos országában, Afrikában és Indiában is. Nyolcéves kora óta sokat rajzolt, aztán szobrásznak tanult. Dolgozik fával, kővel és bronzzal is. Két gyermeke van: egy fiú és egy lány. Fiát a fotózás érdekli, lánya társadalomtudományokat szeretne tanulni.

A fővárosi szobrászművész nem igazán szeret szerepelni. Egy páncél veszi kö-rül, amit kevesek tudnak feltörni. Nem beszél feleslegesen, inkább csendben mélázik a világ dolgairól, amikről egyébként határozott véleménye van.

A nyakában egy úgynevezett kavacsa, vagyis indiai amulett lóg. Azért viseli, mert lelki erőt és nyugalmat ad, és egyfajta harmóniát, ami elengedhetetlen egy művész munkájában.