Indián nyár az Adriai-tenger partján

És persze még mindig élvezhető tengert. Trogíri, pontosabban Okrug Gornji-i házigazdánk, Boro, és ifjú felesége, Sanda, enyhén megborzong a szeptember végi délelőttön, amikor kis ruciban levágtatunk a tényleg tintakék, no meg golfpálya-zöld öbölhöz. A víz tizenkilenchúsz fokos, ha úszol, nem fázol, ha nem, vigasztalódhatsz: nem jön a hálókkal jelzett nagy fehér cápa. „Ti magyarok mindenben különösek vagytok”, csóválja fejét Boro, s ekkor még nem tudom, hogy reggelre két gyönyörű gránátalmát tesz majd az ajtónk elé.

A horvátok összességében kedvelik a magyarokat. Részint a közös történelmi gyökerek, részint az úgynevezett Kalasnyikov-üzlet kapcsán. Az előbbihez annyit, hogy Jellasics bán szerepét „nemzetegyesítőként” ítélik meg, az utóbbihoz pedig azt, hogy Jeszenszky Géza külügyérsége alatt 15 ezer magyar honvédségi gépkarabélyhoz jutottak, a legkiélezettebb pillanatokban. E fegyverekkel sikerült Karlovácnál (Károlyváros) és a tengerre vezető utakon megállítaniuk a szerbeket. Nálunk sokaknak ez már ótvaros történelem, amelybe majdnem belebukott az Antall-kormány az ellenzéki „kifecsegés” miatt, ám a horvátoknál ma is napi ügy. Elég a napilapokat átböngészni, hogy képet nyerhessünk: a kilencvenes évek polgárháborúja élő és fájó téma. Vukovárról hat utcát is elneveztek a festői Trogírban, az egyik spliti körút pedig a híres horvát védő-kapitány (éppen most mentették fel Hágában), Radic nevét viseli. Nem ritka az olyan fiatal férfi, akinek hiányzik egyik vagy másik végtagja, úgy terelgeti kislányát, kisfiát. „Ezt a háborút eltűrte Európa, ezért a háborúért megszenvedtünk, és ez a háború végső egységbe hozta a horvátokat”, hallom a világörökség részét képező óváros egyik éttermének pincérétől, aki maga is harcolt Mostarnál. Szerinte a délszláv háborúnak volt nyertese, mégpedig – hallom nem kis meglepetéssel – a szlovének. „Nem lőttek, és nem is haltak meg azért, amiért nekünk muszáj volt. Ma ők a leggazdagabbak”, mondja, és hozzáteszi: „Ti, magyarok nem tudtok olyat csinálni, amit ne bocsátana meg nektek egy horvát”.

Ez is ott a felszín alatt, ha van rá hallásunk. A kis preszszókban, kávézókban bömböl a harlemi rap, de pár szám után hazafias horvát dalra teker a csinos, tini felszolgálólány. A tengerparti diszkók nevei is árulkodóak: Kocka, Tomislav... Az előbbi a horvát nemzeti jelkép, az utóbbi az első királyuk neve. Ennyire átviszik hétköznapjaikba horvátságukat. De még „ennyirébbre” is. A trogíri nagytemplomnál óriási robbanásra riadunk, esküvő készül. Legalább hat kockás zászló leng az ünneplő tömegben, zúgnak a hazafias dalok. Az ara délceg papája a dubrovniki harcok ismert alakja volt...

Indián nyár az Adrián, némi bórával, azaz kellemetlenül hűs, tengeri széllel fűszerezve. A régi, rijekai (Fiume) főúton haladva Sibenik irányába szomorú a látvány. A verőfényes napsütés feketébe borult tájat vigasztal. Mindenütt erdőtüzek nyomai. Vagy húsz kilométeren át teljesen elenyészett a borókás, a törpefenyves. Egy helyütt látni, amint a tűz belekapott a kempingbe. Fejvesztve menekülhettek, még az acélmerevítéses kaput is letépték. A kínai falra emlékeztető betonmonstrumok szelik át a dombokat, ezek a tűzfogók. A helyiek védekeznek, állandóan járőröz egy tűzoltó helikopter, és mindenütt tilalmi táblák. Ezen a vidéken Dubrovniktól Zadaron át Porecsig csak a tenger, a turizmus hoz megélhetést.

Hála a Letenyétől ívelő autópályának, a Szombathely– Split távolság, a szinte járhatatlan vasi és zalai főutakat is beleszámítva, nem több 6-7 óránál. Méghozzá az engedett sebességgel, 130-140-nel. Van, aki másképp szereti. Mint az a honfitársunk, aki kétszázzal söpör a Dinárihegyeknél, s miután bemérik, még neki áll feljebb. Enyhén „megfektetik” a nem éppen liberális eszmefuttatáson edződött egyenruhások. A törvénytisztelők viszont zavartalanul élvezhetik az októberi nyarat. Egészen Tornyiszentmiklósig, ahol a hazafelé vezető út jókora gödörrel nyit: Magyarországon vagy.