Régi történetek

Fölhívott ugyanis Madló István, és innen kezdődik - folytatódik - a történet. Színházi ember volt ugyanis ő, műkedvelő - vagy amatőr, mindegy, minek nevezzük -, de tanú. A régi korok idejéé.

Körülbelül két éve annak, hogy arra kényszerített az élet, a gyorsan rohanó esztendők, hónapok, hogy búcsút mondjak a világot jelentő deszkáknak, színpadi életem munkásságának. Így kezdi Madló úr saját magának, illetve a családjának - meg hát az utókornak - írt feljegyzéseit.

Néhány hete emlékek nyomán értekeztem a hőskorról, most élő tanú mesél. Azt mondja nekünk, hogy szeretne emléket állítani annak a több száz műkedvelőnek, akik mozgalomként élték meg az ötvenes-hatvanas években a színjátszást, valami belső nyugtalanságtól kísérve. Csak egy példa: a Szombathelyi Postás Műkedvelő Csoport létszáma mintegy nyolcvan fő volt, huszonnégy tagú zenekar, színpadi kórus kísérte a fellépéseket. Neveket is említ Madló úr, és akkor mi is emlékezzünk, s írjuk le, ide a kortalanságnak tán: Füzfai Imre, Kiss Rudolf, Rimányi László, Békés József, Szendi László, Béri Kálmán etc. Aki kimaradt, attól elnézést kérek, de már az égiektől.

Megidézhetjük azt is, hogy milyen művek kerültek színpadra. Láthatta a szombathelyi, s nagyrészt a Vas megyei közönség a következő produkciókat - szintén a teljesség igénye nélkül: Balaton szépe, Leányvásár, Párizsi vendég, Anna Frank naplója, Csárdáskirálynő, Gül Baba..., nem folytatom, nincs értelme, ebből is látszik, hogy színház híján is volt színház Szombathelyen a megszállottaknak köszönhetően.

És még valami azért a történethez. Ők voltak azok, akik a golyólyuggatta városban reményt adtak a reménytelenséghez: Szombathelyi Postások, MÁV Ady Endre Kultúrotthon, Járműjavító, Szövőgyár, MADISZ, Szombathelyi Cipőgyár, KISZÖV Irodalmi Színpad... - és így tovább.

Sokan voltak, és milyen keveset tudunk róluk mégis. Pedig annak idején ők jelentették a színházat.

Örömteli - mondja Madló István -, hogy bár a hőskor rég lezárult, a felsorolt együttesek már nem léteznek, az amatőrmozgalom nem szűnt meg. És sorolja a nem annyira hőskori, s tán profibb utódokat: Ferrum, Soltis Színház, Homo Ludens.

És egyetértünk: a színpad varázsa koroktól függetle-nül él. Aki beleszagolt, örökre ott marad. Beágyazva a korba, amely majdnem ugyanaz, csak a díszletek változnak.