Kőre léptem én

A felejtés és emlékezés kényes hintajátékában nehéz eltalálni a megfelelő ritmust. Ha erre leng ki túlságosan a hinta, azért - ha arra, akkor meg az ...

Ölbei Lívia

Emlékezni kell: nem kötelességtudatból, nem illendőségből, még csak nem is a lel- kiismeretünk megnyugtatá- sára, hanem egyszerűen önvédelemből. Például vértezetnek a legváratlanabb helyeken fölbukkanó mindennapi erőszak ellen; amelynek az a legfontosabb jellemzője, hogy ki tudja, milyen mélyen gyökerező frusztrációkból ered, vagyis irracionális, vagyis végső soron tehetetlenné - és ezáltal mégiscsak - védtelenné teszi az embert. Ezért az a legfontosabb tanulság is, hogy nincs más út: az erőszakot kivétel nélkül mindenkinek magának és önmagában kell megfékeznie. Kellene.

A két évvel ezelőtti megemlékezésen, a budapesti Holokauszt Emlékközpontban Kovács Tamás történész azt mondta: a holokauszt emléknapja arra figyelmeztet, hogy ha egyszer elkezdődik egy kirekesztő folyamat, nem lehet tudni, hol, hogyan ér véget. Szavainak, ha lehet, ma talán még nagyobb súlya van, mint volt két éve.

Fontosak az emlékezés ki-emelt dátumai - föltéve, hogy valódi és tartalmas az emlékezés -, de talán még fontosabbak a hétköznapok. Azok a hétköznapok, amelyekről olyan simogató szavakkal beszél Radnóti Miklós, ez az angyali tisztaságú költő, aki mindvégig, bori munkaszolgálatosként is azt a magyar és európai kultúrát építette tovább tökéletes és gyönyörű verssoraival, amely kitaszította és megsemmisítette őt. (...) A zsidóságom életproblémám, mert azzá tették a körülmények, a törvények, a világ. Kényszerből probléma. Különben magyar költő vagyok (...) , írta 1942-ben Komlós Aladárnak; a levél Naplójában is olvasható. Szombathelyen legutóbb a saját zsidóságáról-identitásáról valló színművész, Bálint András idézte. (Radnóti 1909-ben született, 1944-ben megölték. Jövőre, születésének 100. évfordulóján biztosan többet hallunk róla is.) A simogató szavak az 1944 (!) januárjában megírt Nem tudhatom...-ból valók, amelynek csöndes, de állandó, meg-megborzongató duruzsolása-hullámverése mindannyiunk fülében - vagy inkább a zsigereiben - ott van; még akkor is, ha a teljes verset nem tudnánk kívülről elmondani. Különben is: az a fontos, hogy belül meglegyen.

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok. / S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, / (...) s iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, / ím itt e kő, de föntről e kő se látható, / nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható. (...)

Csak a belső műszerek vannak, csak a vers van. Helyek, kövek, parkok, emberek. Radnóti tulajdonképpen azt a gépies, iparosított arctalanságot fogalmazza meg ebben a versben, amely az egyes embert semmibe vevő, tárgyként kezelő holokausztnak is lényege.

Ím itt e kő. Például a szombathelyi Király utcában, egy kapu előtt, a járdába rejtve (e földbe süpped el). Bár kis fémlapocska inkább, tényleg kőnek, botlatókőnek hívják. Rajta ma még jól olvashatóan az áll, hogy itt lakott Gábor Albert. Született 1903-ban, 1944. július 7-én deportálták. Auschwitzban vesztette éle- tét. Botlatókő, amely egy váratlan pillanatra szó szerint kizökkent a Király utca hétköznapi forgatagából: kizökkenti és visszazökkenti az időt. Néha megpihen rajta a napfény.

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!