Fele fa, fele más

Kinn párnás székek, sőt, kék-fehér csíkos nyugágyak a hatalmas vetítővászon előtt - a nyári jelenet maga is filmre kívánkozik -; néhány száz méterrel arrébb, a Thököly utcában a szokásos péntek esti tárlatnyitó. Az Irokéz Galéria törzsközönsége jól tudja, hogy a kortárs képzőművészet szombathelyi fellegvárában (és ezt a meredek lépcsők leküzdése közben szó szerint is lehet érteni) mindig valami különlegessel, meghökkentővel találkozik. Itt muszáj értelmezni és újraértelmezni azokat az alapvetéseket, hogy voltaképpen micsoda és mire való a művészet. Az Irokéz új kiállítását elnézve arra, hogy fölrázzon, hogy próbára tegye a kézenfekvőnek tűnő válaszokat. A régi felszólítás ma is érvényes, csak hajlamosak vagyunk (a művészek is) elfeledkezni róla: Változtasd meg élted!

Az biztos, hogy Domián Gyula és Halász Péter Tamás nem az örökkévalóságra kacsingat, különben nem nejlonfóliából és hulladékdeszkákból hoznák létre monumentális tárgyaikat. A Lopakodó - Első Forma 3 címe jelzi, hogy az Irokézben látható kiállítás egy széria harmadik része: 2006-ban a budapesti Tűzraktér adott helyet az Első Formának, aztán tavaly a szintén fővárosi K.A.S. Galériában rendezték meg az Első Forma 2-t. A lécekből, fóliából fölépített versenyautó bemutatóját a Forma-1-es Magyar Nagydíjhoz igazították, szándékaik szerint pellengérre állítva az autózást mint olyant , amely mára eredeti céljaival szembefordulva egyenesen gátolja a helyváltoztatást. Az autózás abszurdba hajló véglete a Forma-1-cirkusz, amelynek versenyzői a tökéletességig fejlesztett gépjárművekben nem tesznek mást, csak eszeveszetten köröznek.

A szombathelyi Irokéz Galériában látható 2008-as Első Forma 3 tesz még egy merész, Lopakodó lépést. A tárlathoz mellékelt kísérőszöveg szerint az első világ védelmi rendszerének egyik csúcsát a lopakodó formaosztályú repülőgépek képezik. Láthatatlanságuk célja az ütőképesség növelése. A reménytelenül marginalizálódott társadalmi csoportok a társadalom peremén kívülre szorulva, annak hulladékából építkeznek. Telepeik a törvényen kívül állnak, rejtőzködnek, mert noha láthatóak, senki nem akar tudomást venni róluk. A globalizálódó társadalmi modell hadászatilag egyik leghatékonyabb fegyverének a hajléktalanok recycling technikájával történő formai megvalósítása megmutatja azt a paradoxont, hogy ez a társadalmi modell képes az egész emberiséget hajléktalanná tenni .

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)

Az biztos, hogy Domián Gyula és Halász Péter Tamás nem az örökkévalóságra kacsingat, különben nem nejlonfóliából és hulladékdeszkákból hoznák létre monumentális tárgyaikat. A Lopakodó - Első Forma 3 címe jelzi, hogy az Irokézben látható kiállítás egy széria harmadik része: 2006-ban a budapesti Tűzraktér adott helyet az Első Formának, aztán tavaly a szintén fővárosi K.A.S. Galériában rendezték meg az Első Forma 2-t. A lécekből, fóliából fölépített versenyautó bemutatóját a Forma-1-es Magyar Nagydíjhoz igazították, szándékaik szerint pellengérre állítva az autózást mint olyant , amely mára eredeti céljaival szembefordulva egyenesen gátolja a helyváltoztatást. Az autózás abszurdba hajló véglete a Forma-1-cirkusz, amelynek versenyzői a tökéletességig fejlesztett gépjárművekben nem tesznek mást, csak eszeveszetten köröznek.

A szombathelyi Irokéz Galériában látható 2008-as Első Forma 3 tesz még egy merész, Lopakodó lépést. A tárlathoz mellékelt kísérőszöveg szerint az első világ védelmi rendszerének egyik csúcsát a lopakodó formaosztályú repülőgépek képezik. Láthatatlanságuk célja az ütőképesség növelése. A reménytelenül marginalizálódott társadalmi csoportok a társadalom peremén kívülre szorulva, annak hulladékából építkeznek. Telepeik a törvényen kívül állnak, rejtőzködnek, mert noha láthatóak, senki nem akar tudomást venni róluk. A globalizálódó társadalmi modell hadászatilag egyik leghatékonyabb fegyverének a hajléktalanok recycling technikájával történő formai megvalósítása megmutatja azt a paradoxont, hogy ez a társadalmi modell képes az egész emberiséget hajléktalanná tenni .

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)

Az biztos, hogy Domián Gyula és Halász Péter Tamás nem az örökkévalóságra kacsingat, különben nem nejlonfóliából és hulladékdeszkákból hoznák létre monumentális tárgyaikat. A Lopakodó - Első Forma 3 címe jelzi, hogy az Irokézben látható kiállítás egy széria harmadik része: 2006-ban a budapesti Tűzraktér adott helyet az Első Formának, aztán tavaly a szintén fővárosi K.A.S. Galériában rendezték meg az Első Forma 2-t. A lécekből, fóliából fölépített versenyautó bemutatóját a Forma-1-es Magyar Nagydíjhoz igazították, szándékaik szerint pellengérre állítva az autózást mint olyant , amely mára eredeti céljaival szembefordulva egyenesen gátolja a helyváltoztatást. Az autózás abszurdba hajló véglete a Forma-1-cirkusz, amelynek versenyzői a tökéletességig fejlesztett gépjárművekben nem tesznek mást, csak eszeveszetten köröznek.

A szombathelyi Irokéz Galériában látható 2008-as Első Forma 3 tesz még egy merész, Lopakodó lépést. A tárlathoz mellékelt kísérőszöveg szerint az első világ védelmi rendszerének egyik csúcsát a lopakodó formaosztályú repülőgépek képezik. Láthatatlanságuk célja az ütőképesség növelése. A reménytelenül marginalizálódott társadalmi csoportok a társadalom peremén kívülre szorulva, annak hulladékából építkeznek. Telepeik a törvényen kívül állnak, rejtőzködnek, mert noha láthatóak, senki nem akar tudomást venni róluk. A globalizálódó társadalmi modell hadászatilag egyik leghatékonyabb fegyverének a hajléktalanok recycling technikájával történő formai megvalósítása megmutatja azt a paradoxont, hogy ez a társadalmi modell képes az egész emberiséget hajléktalanná tenni .

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)

A szombathelyi Irokéz Galériában látható 2008-as Első Forma 3 tesz még egy merész, Lopakodó lépést. A tárlathoz mellékelt kísérőszöveg szerint az első világ védelmi rendszerének egyik csúcsát a lopakodó formaosztályú repülőgépek képezik. Láthatatlanságuk célja az ütőképesség növelése. A reménytelenül marginalizálódott társadalmi csoportok a társadalom peremén kívülre szorulva, annak hulladékából építkeznek. Telepeik a törvényen kívül állnak, rejtőzködnek, mert noha láthatóak, senki nem akar tudomást venni róluk. A globalizálódó társadalmi modell hadászatilag egyik leghatékonyabb fegyverének a hajléktalanok recycling technikájával történő formai megvalósítása megmutatja azt a paradoxont, hogy ez a társadalmi modell képes az egész emberiséget hajléktalanná tenni .

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)

A szombathelyi Irokéz Galériában látható 2008-as Első Forma 3 tesz még egy merész, Lopakodó lépést. A tárlathoz mellékelt kísérőszöveg szerint az első világ védelmi rendszerének egyik csúcsát a lopakodó formaosztályú repülőgépek képezik. Láthatatlanságuk célja az ütőképesség növelése. A reménytelenül marginalizálódott társadalmi csoportok a társadalom peremén kívülre szorulva, annak hulladékából építkeznek. Telepeik a törvényen kívül állnak, rejtőzködnek, mert noha láthatóak, senki nem akar tudomást venni róluk. A globalizálódó társadalmi modell hadászatilag egyik leghatékonyabb fegyverének a hajléktalanok recycling technikájával történő formai megvalósítása megmutatja azt a paradoxont, hogy ez a társadalmi modell képes az egész emberiséget hajléktalanná tenni .

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)

Az Irokéz-kiállítás megfogalmaz legalább még egy különös paradoxont. A kegyetlenül kecses repülőgépformák (egy a külső, egy a belső teremben) fölé boruló tágas padlás ebben a kontextusban mintha szintén lopakodóvá válna: a tetőtér csupasz gerendázata egyfelől maga is műalkotás, másfelől meg mintha megismételné a fából, fóliából való repülőgépek szerkezetét. A hatás érdekes módon nem taszít, nem félelmetes. Talán a takarókkal kibélelt repülőgépbelsőket - mint valami barátságos indiánkunyhókat - azonnal birtokba vevő gyerekek látványa teszi, de a miliő inkább utal a valódi, testmeleg védelemre, mint a fenyegetettségre. Pontosabban valószínűleg éppen a világméretű fenyegetettség árnyékában válik olyan szívszorítóvá a lopakodókból kikandikáló gyerekek mosolygása. Innen nézve az Irokéz (mint galéria) is védelmi objektum. Vagy hagyjuk a romantikát? Centauri (Pátosz a káoszban) majd kijózanít: ...sok munkánkba, még több hazugságunkba került, míg végre kellő önbizalmat gyűjtöttünk az évezredek során, s most ugyanott vagyunk, mint annak idején; köpni-nyelni nem tudunk, de azt végre tudjuk már: nem változtunk szinte semmit; éppolyan hülyének érezzük magunkat, s épp az a kétségbeesés világít fel kol- lektív tudatunk atavisztikus sötétjéből (...) felemásak és befejezetlenek vagyunk - mint minden szörnyszülött. (A Lopakodó-tárlat augusztus elsejéig tart nyitva.)