Film a határon

A filmvetítés és a közönségtalálkozó után arra kértük Makk Károlyt, hogy meséljen egy kicsit Ottlik Gézáról. Az Ottlik-kultusz miatt - meg titokban persze azért is, hogy részesülhessünk a filmrendező legendás, bölcs derűjéből. Ha volna ilyen műszer, biztos kimutatná, hogy a környezetében ugrásszerűen megnő a pozitív kisugárzás. Szóval Ottlik.

- 1957 után ismertem meg őt - a pontos évet nem tudom megmondani -, a Lukács-fürdőben, Örkény István, Konrád György, Kardos G. György és mások társaságában. Abban az időben a fürdő viszonylag békés és nyugodt hely volt, még kánikulában is. Ha jól emlékszem, Örkény Pista mutatott be egymásnak bennünket. Akkoriban történt, hogy a filmgyár több írót meghívott a Ház a sziklák alatt című dolgozatom vetítésére, Ottlik is köztük volt. Ezután nagyon kellemes kapcsolatba kerültünk.

(Csak egy kis adalék, az Iskola a határon nyitófejezetéből, pontosabban bevezetőjéből: Csakugyan meleg volt ezen a napon, ezerkilencszázötvenhétben. Néztük az emberek szép pucér hasát, de leginkább a lányokét. Tömérdek honfitársunk sütkérezett az uszoda három nagy napozóteraszán; a padok, fekvőágyak mind el voltak foglalva persze. Egy csöppet sem utáltam ezt a nagy tömeget most. Fürdőnadrágos öregek, fiatalok ingerültség nélkül, sőt túlzott udvariassággal vártak sorukra a zuhanyozóknál. Csupa jóakaratot éreztünk egymás iránt. Mintha szinte a szeretetünket akarnánk szégyenlősen álcázni ezzel a túlzott, nagyvilági udvariassággal. )

- Cipi fölkelt délután három körül, addig nem lehetett vele beszélni. Köztudottan megszállottja volt a bridzsnek, imádta a detektívregényeket, jól fordított - és egyáltalán, mindenről a világon kellemesen lehetett vele beszélgetni. Első pillantásra zárkózottnak tűnt, valójában közlékeny ember volt. Akkor már mindenki az Iskola a határonnal vacakolt - én is. Egyszer autóba ültünk, és eljöttünk ide Kőszegre.

- Nyilván megmutatta a hajdani katonai alreált, meg a regény más nevezetes helyszíneit.

- Őbenne nem volt nagy mutatványos vágy, a regényben egyébként is minden benne, nehéz lenne elvenni belőle - vagy hozzátenni. Inkább csak érezni akartam a város levegőjét.

- Jól értem, hogy filmet szeretett volna forgatni az Iskolá...-ból?

- Persze. Azt terveztem, hogy kiválasztok negyven, tizenkét éves fiút, aztán négy éven át készül a film: iskolakezdéstől az avatásig. Fantasztikus dolog lehetett volna: a gyerekek valóban a kamera előtt nőttek volna föl.

- Miért nem készült el mégsem?

- Nem akadt stúdió, amelyik ezt az őrült ötletet elfogadta volna. Nem voltak rá vevők.

- Ottlik mit szólt az ötlethez?

- Addig nem is jutottunk el, hogy vele komolyan beszélgessünk erről. De egy másik Ottlik-film talán tényleg elkészülhetett volna. Egyszer azt mondta nekem, csináljak filmet a Hajnali háztetőkből. Én viszont nem tartottam elég izgalmasnak az anyagot. Azt hiszem, baklövést követtem el: később rájöttem, hogy lehetett volna vele valamit kezdeni.

- Ha el lehet mondani: hogyan utasította vissza? Kedves Cipi, bocsánat, de nekem ez nem tetszik?

- Nem, nem így. Húztam-halasztottam. Ellazsáltam. Ő meg volt olyan úriember, hogy nem kérdezett rá. Ezek rendkívül finom és érzékeny kapcsolatok, amiket én nagyon szeretek. Érdekes, mostanában is nagyon sokat gondolok rá. Vékony termet, vastag szemöldök, kapkodó beszéd. Volt benne, volt a személyiségében valami megnevezhetetlenül vonzó. Ott a Lukácsban, ebben a férfitársaságban meghatározó, stabil figura volt. Viszonyulási pont.

(Rágondolni is borzongató, hogy mi lett volna, ha Makk Károly mégis megkísérti a lehetetlent. Persze egyrészt még nem késő, másrészt meg a mi lett volnák nem vezetnek sehova. Az biztos, hogy az a film - pont úgy - már soha nem születik meg. De hát ahogy Makk Károly mondja: ne bánjuk, ami nincs - annak örüljünk, ami megvan. )