A barát barátja

Dalmácia hangulatait, történelmét, kultúráját idézik az Életünk írásai, köztük Márai Sándoré, Verne Gyuláé, Déry Tiboré, Hamvas Béláé...

Akit valaha megérintett e harmadrészben magyar, harmadrészben olasz, harmadrészben délszláv vidék szele, vize, sója, bepillantott építészeti emlékeibe, városainak életébe, nem csodálkozik, hogy egy egész lapszámot ennek szentelt most az Életünk, a nosztalgia, az emlékezés jegyében gyűjtve a szövegeket. De varázslatosan szép hely sok van a világon. Miért épp Dalmácia? - kérdeztük az Életünk főszerkesztőjét, Alexa Károlyt, aki elmondta, hogy van egy barátjuk, Kiss Gy. Csaba irodalom- és művelődéstörténész, aki korábban Zágrábban volt egyetemi tanár, s a két ország kultúrtörténeti kapcsolatát kutatja. Ő inspirálta a Dalmácia különszám létrejöttét, aminek társszerkesztője is volt. Így a nagy írónevek között érdemes felfigyelni tanítványai írásaira; a szerzők egy része Magyarországon él, másik része Horvátországban élő magyar. Alexa Károly azt a szerkesztési szempontot is kiemelte: hogy egyre többen járnak Magyarországból Horvátországba, s ha még ez nem volna elég, ki kell mondani: a rendszerváltás után a horvátokkal sikerült leginkább helyreállítani a kapcsolatot, velük vagyunk a legjobb viszonyban. A történelmi emlékek mellett irodalmi előzményeket is idéz a lapszám, és azt az időt, amikor a kérdéses vidék magyar tengerpartnak számított. Fiume volt a monarchia legnagyobb kikötője. A városi élet legközelebbi formáit a dalmát városok őrizték meg. Folyamatosan érvényben volt náluk a római jogrend. Példaadó az ottani városiasodás Európa szélsőséges balkáni táján, és Magyarország többet tanult tőlük, mint Németországtól, Olaszországtól vagy Franciaországtól. Tolerancia-mintát is lehet venni a dalmát inspirációból, ha Herczeg Ferenc szövegét olvassuk. A nem annyira jó írók között számon tartott szerző Szelek szárnyán című útikönyve minden megkülönböztetés és előítélet nélküli, azon az élményalapon, hogy Herczeg Ferencnek volt vitorlása, amivel 1905-ben útnak indult, és az Adriát keresztül-kasul bejárta, mindenkivel szóba elegyedett...

Tegyük hozzá: nem csak a magyarok rokonszenveznek a horvátokkal, Horvátországban is él egy erőteljes rokonszenv Magyarország iránt. Alexa Károly ennek nyomatékosítására azzal a történettel is előhozakodik: Zágráb főterén állt egy Budapest felé mutató Jellasics-szobor, amit a 90-es években elforgattak, hogy ne mutasson már többé a magyar főváros felé.

Nézzük meg Dalmáciát a térképen! Az Adria keleti partját látjuk, melynek lakói évszázadok óta városi szerveződésben élnek, mert ismerik az előnyeit. A középkorban vetekedtek Itália városaival jólétben és kultúrában. Életerejüket komoly gazdasági erőkké is formálták, amely független volt a horvát és a magyar királyoktól, Velencétől. Önkormányzataiknak már akkor is nagy múltja volt, hiszen öt római colónia szabadságának és civilizációjának emléke élt itt: Epidaurus, Narona, Salona, Aequum és Jader tartományoké. Vagy: ugorjunk Sándor Mátyáshoz az időben, 1882-be, Raguzába (ma: Dubrovnik), amely az Adria egyik csodája, a szlavóniai Athén. Olvassunk Gravozáról, a mélyvizű kikötőről... Aztán csomagoljunk, keljünk útra, nehogy úgy járjunk, mint Hamvas Béla, aki világéletében nem sokat utazhatott (viszont sok mindenről írt érzékletes módon). Dalmáciában már idézhetnénk a Babérligetkönyvét, és elég volna az Életünkből, hogy elolvas belőle másfél lapot, s utána édesen szundikál, mialatt a sirályok a kék víz fölött keringenek . A dalmáciai part lakói réges-régóta városokban élnek