Boldog állapot

Kisnémeth Ferenc szombathelyi gyökerű, Nemesi Attila budapesti.

Kisnémeth Ferenc, aki a szombathelyi Jaksa István tanítványa volt, ekként fogalmaz egy helyütt, gyermekkorát idézve: Ha lerajzoltam valamit, úgy éreztem, hogy az az enyém lett, és ettől nagyon boldognak éreztem magam... Hallás után megtanultam gitározni; a festészet és a zene összefüggései összekapcsolódtak a fejemben. Az egyik segítette a másik megértését... Mostani tevékenységét így jellemzi: Próbálok mindent lefesteni, ami valamit jelent nekem, és remélem, másoknak is... Elég, ha egy képen csak egy kicsivel van több, mint amit egyből látunk, ha érdemes megállni előtte valami miatt.

Nemesi Attila - mestere Engelsz József és Pölöskei József volt - vallja: Munkáimban a funkcionalitást és a dekorativitást próbálom egyesíteni. Acél, vas, bronz felhasználásával készítek tárgyakat, ezüstből ékszereket. Az anyag tulajdonságainak ellentmondó megmunkálások izgatnak... Hogyan tudom az anyag hidegségét, merevsé-gét ellensúlyozni, feledtetni. Ugyanakkor szeretem, ha a végeredményben jól látható, hogy miből készült... Közel áll hozzám a szecesszió formavilága, próbálom azokat a motívumokat továbbgondolni, továbbfejleszteni, de megőrizni is.

Kisnémeth Ferenc világa azt sugallja bennem, hogy ez a mi világunk bizony javításra szorul. Szóval javítandó, s talán-talán javítható. (Ehhez azért nem mindig ad elég kapaszkodót; nem bizos, s nem is hinném, hogy tehet róla.) Alakot ábrázoló festményt még nem láttam tőle - grafikai emberábrázolást igen -, de a Körmendre magával hozott művei mégis rólunk szólnak; alaposan elhidegültünk mi itt egymástól... Málladoznak a falak, a kapcsolataink. Omlanak össze. Vajon meg lehet-e ezt állítani? Viszonyaink, viszonyulásaink - egymáshoz, a világhoz - vajon rendbe jöhetnek-e (még) egyszer? Vagy valami véglegesen megváltozott volna...?

Miközben kicsúszott a kezünk közül az idő, a lábunk alatt megmozdult a föld, de abnormális módon és ütemben.

Tavi képei mégis inkább biztatóak, hogy talán mégsem szabad föladnunk. Kezdjünk újraépítkezni, uram bocsá, teremteni. Merthogy igenis érdemes. Lenne.

Nemesi Attila korlátai korlátlan lehetőségekről tanúskodnak. Burjánzanak, mi- közben beleépülnek, belefinomodnak a természetbe, ugyanakkor harmonizálnak a mesterséges környezettel is. Simogatnak, líraiak, kecsesek és nem utolsósorban: hasznosak is. Leheletfinom fricskát is érzek bennük, játékosságot, bohémságot; hogy azért olyan túl komolyan ne vegyük magunkat, főleg ne a saját korlátainkat... Még kicsit provokál is, de azt oly kedvesen teszi.

A gyűrűi? Gyönyörűek, bájosak, ujjakra kívánkozók. Gyertyatartóinak végtelen variációi káprázatba ejtők. S a bejárati díszei, lépcsői meg arra is inspirálnak, hogy ne csak vágyakozni merjünk fölfelé... Lámpái bensőségesek, melegek, nyugalmat sugárzóak. Még fény nélkül is fényt hordoznak.

Az igénytelenség bűn, nyilatkozta nemrégiben Adamis Anna szövegíró, költő. E két művész bizony egyáltalán nem bűnelkövető.

Még egy apró idézet Kis-németh Ferenctől: Nekem minden kép festése valamiféle meditáció, egy olyan boldog állapot, amit szeretném, ha egyszer mindenki megérezhetne. Szeretek fotózni is. Ott is ugyanezek a dolgok érdekelnek. Egészen bizonyosan tudom: így van ezzel Nemesi Attila is alkotómunkája közben.

Vajon mi, mivel vagyunk - még vagy már, avagy olykor-olykor - így, ilyen boldog állapotban?

Festmények és ötvösművészeti munkák inspiráló kérdezz-felelek játéka egy térben