Rangos sorozat a fővárosban

A tizennyolc helyszínen félszáz színvonalas program közül választhattak az érdeklődők, s a zenei előadásokat szemlélve is a bőség zavarával számolhatott a több mint százezer néző. E beszámoló is legfeljebb keresztmetszetet adhat a széles körű kínálatból.

A legnépszerűbb, két koncertből álló sorozat a Klezmermaraton volt, a hazai csapatokat a Budapest Klezmer Band és a Pannónia Klezmer Band, a határon túliakat a szlovák Pressburger Klezmer Band és a lengyel Max Klezmer Band képviselték. Az utóbbi különösen nyomot hagyott a hallgatóságban, vérbeli zenészek látogattak ide, akiktől a mókázás, harsány tréfa sem állt messze. Nem vagyok meggyőződve, hogy a klezmerhagyomány igazi letéteményeseit tisztelhettük bennük, noha a prospektus szerint a tradicionális zsidó népzenéből kiindulva eredeti hangzásvilágot hoztak létre . Nos, dallamviláguk elég eklektikus volt, indiai szitárzene, francia kiskocsmák hangulata keveredett lokálok záróra előtti feelingjével, vagy a B-A-C-H fúgával.

Mindenesetre hangulatos estnek lehettünk tanúi, több mint másfél órát játszottak egyhuzamban, kicsit inkorrekten elvéve az időt az őket követő Pannónia csapattól.

Aki lágyabb énekre vágyott, az Uránia Nemzeti Filmszínházba látogatott a holland Nikitov együttes bemutatkozására. A társulat felállása szokatlan volt: hegedű, gitár, nagybőgő kísérte a jiddis énekesnőt, Niki Jacobst. A széles repertoár a meleg hangú szólistára épült, s noha imák, szerelmes dalok, görög, orosz táncdallamok követték egymást, a hangzásvilág rendkívül egységes volt, az egész előadást a visszafogottság jellemezte. Kár, hogy csak gyér számú közönség előtt csillogtathatták meg művészetüket.

Egy gombostűt sem lehetett viszont leejteni a Szfárád szelleme címmel meghirdetett spanyol reneszánsz esten, amelyet stílusosan a mór elemekkel díszített Rumbach utcai zsinagógában rendeztek. A Spanyolhon a zsidók számára a paradicsomot jelentette egykor, az idő egyre szebbé varázsolta az ott töltött évszázadokat. Az elűzöttek magukkal vitték ősi házuk kulcsait, s féltett családi ereklyeként őrizték. Szerencsére a zenei hagyományok is generációról generációra szálltak, így a szefárd zene napjainkban reneszánszát élheti.

A régi zene sztárja, Jordi Savall 1999-ben készítette el kétlemezes, a szefárd diaszpóra zenéjéből válogató albumát, amely azóta is slágernek számít. A hazai közönség is egyre több koncerten ismerkedhet meg e korral. A spanyol zsidó dialektusban előadott énekek sorában szerelmes dalok, balladák, táncok, mesék szerepeltek. A kultúrák keveredésének példájaként híres zenei motívumok (pl. La Folia) bukkantak fel a kíséretben, és noha a vidámabb dallamoknál megszólalt a spanyol kasztanyetta is, mégis a szomorúság nyomta rá a hangulatra a bélyegét. Az alkalmi együttes tagjai mesterei voltak hangszerüknek, közülük az üde hangú Pintér Ágnest emelem ki, aki egyben reneszánsz hárfán is játszott, s akinek a régi zene iránti elkötelezettségéről, Charpentier és Rameau operáiban nyújtott alakításai nyomán, már az elmúlt évi Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon meg- győződhettünk.

A zenei események mellett számos társművészeti program színesítette a fesztivált. A filmprogram egyik legmarkánsabb alkotását, Kreimsir Edit és Ocsenás Tamás filmjét, a Zsidónegyedet a nagyközönség már a Magyar Televízióban is láthatta.

A mozi egyik legmegrázóbb része a jelenhez kötődik, helyi lakosok, közéleti személyek és művészek emelik fel szavukat a sokat megélt negyed fokozatos eltüntetése, a telekspekulációk ellen. A kiállítások közül igazi nóvumnak számított a híres lengyel filmrendező, Andrzej Wajda tárlata a Lengyel Intézetben. Simon An-Ski: Dybuk című darabja, a mese, a legenda és a valóság határán lebegő történet ihlette meg a művészt. Wajda a mű 1988-as izraeli bemutatójához rajzolta meg a figurákat, egy-két vonással, de rendkívül kifejezően. A fesztivál szép lassan kinőtte a fővárost, a nagy érdeklődésre való tekintettel a szervezők vidéken is keresik a helyszíneket.