Tengernyi Delta

Delta: eszköztelen, négyszereplős, a verbalitást inkább elhagyó film. Ami itt szól , az a mimika, a természet. A főhős valahonnan kocsmáros anyjához és annak élettársához tér vissza. Megismeri lánytestvérét, aki a fiúban azonnal felismeri az esélyt. Azt az esélyt, amely elvezethet a delta csontvilágának feltöréséhez. Ez a világ a kelet-európaiaknak ismerős: ledurrant autók, olcsó kannás borok, műpálinkák, rossz fogak, szétrozsdásodott hajók, öntörvényű és zárt világok. Itt akarja felépíteni saját, európai házát, a nagy vízen, a fiú.

S ebben szövetségesre lel testvérében. A lány, akit Tóth Orsolya kiváló tehetséggel formál meg, bonyolult kapcsolatban élt addig is szülőjével és mostohájával. Amikor elköltözik, a mostoha (Gáspár Sándor) aljas bosszút áll: megerőszakolja. Ez a film első olyan jelenete, amely az addigi altatás után szinte robban. Az eszköztelenség közepette felsejlik egy nagy dráma lehetősége. De Mundruczó nagy varázsló: a brutális kitörés után visszafog, erősen lenyugtat. Mintha természetfilmet látnánk... Talán még arra is nyílik esély, súgja, hogy ez a földrajzi értelemben európai, de valójában mélyen balkáni világ megértsen valamit a mából. A ház mindenesetre épül, a furcsa pár pedig lassan a Delta része lesz. Együtt él, lélegzik vele. A testvérek között mély és különös érzelmek szövődnek. Tudható, hogy szövetségük halálig szól.

A film utolsó harmada igazán ütős; ez borzaszthatta el, vagy éppen bírta a valóság újraértelmezésére a mű kritikusait. Aki ismeri a román családi gyökerekkel bíró filmes munkáit, az tudja: fantasztikus képi erővel képes sokkolni (Szent Johanna). Mundruczó azoban nem járja korábbi útját. A hosszú svenkek, kitartott képek, belső vágások, a szereplők megfontolt mozgatása éppen úgy szolgálja a mű sajátos képi világának felépítését, mint az egyébként tudatosan eltúlzott szép természet. A nyitókép egyértelműen Tarr Béla A londoni férfi című remekművére utal, csak ott egy hajóél, itt pedig egy hajó hasította folyam tölti ki a vásznat. Érződik a Tarr-hatás, amit a rendező több interjúban vállalt is. Gáspár Sándor szerepe alantas; nagy érdeme, hogy az elkorhadt, a tengerbe sodródó világot képes megjeleníteni. Ahogy kibomlik a Duna-delta, úgy fut előre a cselekmény. És azt érezzük egyre inkább, hogy ebben a világban minden pusztulásra ítélt. De ha borul, tör és zúz.

Megérdemel néhány külön mondatot Lajkó Félix. Összetett figurát kell hoznia neki is, leginkább mimikával, mozdulatokkal. Ez nem mindig sikerül, pedig a figurát szinte rá írták . Ami benne tényleg gyémánt, az másképp köthető hozzá: a filmzene. Hegedűfutamai nagyban megemelik a filmet. Ugyanakkor nem kétséges a jelentősége, karizmája. A Delta így aztán igazi drámává növi ki magát, eggyel több okot szolgáltatva hagyományos kesergésünkre a világnak ezen szegletében. Elkorhadt egy világ, amely sodródik a tengerbe, de előtte még omlik és tör, zúz, pusztító erővel