A grafikus két lelke

Persze a grafikusnak minimum két lelke van: az egyik nem törődik az idővel, csak érzékel, szemlélődik, tapasztal - átéli a világot. Lehetőleg minél mélyebben, hogy aztán finoman megmunkált alkotásban testesülhessen meg az élmény. (Technikai tudás nélkül a legmélyebb élmény is ködös gomolyag marad: benn szakad.) Viszont a grafikus másik lelke - az alkalmazott - annál pontosabban érzékeli az idő múlását: a határidőket be kell tartani, az elvállalt munkát el kell végezni - különben nincs több megbízás. Kamper Lajos két lelke, úgy látszik, a legteljesebb harmóniában él egymással. Egyetlen példa: bármerre jár a megyében, többnyire a saját munkáival találkozik, településcímerek sokasága az ő keze munkáját, precizitását őrzi és dicséri.

A környezetemben annyi az elkeseredett, megtört ember: mindenki csak panaszkodik, hogy ez nem jó, az nem jó. Szerintem nincs igazuk. Meg kell tanulni örülni. Engem például boldoggá tesz, hogy megint szeptember van: kezdődik a szezon, folytatódnak a grafikai műhely foglalkozásai az MMIK-ban. Az utóbbi időben talán az a legfontosabb tapasztalatom, hogy nincs annál jobb, mint olyan emberek társaságában lenni, olyan emberekkel dolgozni - akár művésztelepeken, mondjuk Ajkán; akár művészeti egyesületekben, mondjuk Kőszegen; akár a tizennyolc éve létrehozott szombathelyi grafikai műhelyben -, akik nagy kedvvel merülnek el abban, amivel foglalkoznak. Mindenki hadd csinálja a maga módján - azt, amit szeret. Aztán majd a kedves néző véleményt mond.

A kulcsszemély (mert mindig kell valaki, akinek ötlete van, aki kitalál, aki fáradhatatlan) ebben az esetben Harro Pirch festőművész, aki az alkotószenvedélyhez hasonlítható odaadással negyven éve tart fenn és szervez művésztelep-hálózatot : Ausztriától Olaszországon át Törökországig. Az isztambuli művésztelepen - pontosabban egy meditatív és boldog szigeten a Márvány-tengeren - töltött hetek külön fejezetet érdemelnének. Most legyen elég annyi, hogy a legutóbbi benyomásokat Kamper Lajos mostanában - kicsit rálátva és eltávolodva - próbálja látvánnyá fogalmazni.

A nyáron először megrendezett vonyarcvashegyi nemzetközi mini art-pályázathoz is az a fölismerésszerű tapasztalat vezette el, hogy egyszerűen jó egy cél érdekében dolgozni. Elbűvölt az a tény, hogy egy kis település meghirdeti a miniatúrák nemzetközi biennáléját, és a felhívásra Brazíliától Svédországig az egész világból érkeznek pályamunkák. Nagyon tetszett, hogy képesek voltak megszervezni ezt a kiállítást. És bár a kedv és a lélek a legfontosabb, azért az is öröm, hogy Kamper Lajos és tanítványai (vagyis a Kamper Grafika és Rézkarc Műhely tagjai) sikerrel szerepeltek a miniatúra-tárlaton. Kamper Lajos a Szerelmes mutatványosok-sorozat egy darabjával elnyerte az első díjat; Bochdalovsky Zsófia második helyezett lett, Sztranyák Zsófia pedig dicséretben részesült.

Ebben a hangulatban folytatódhat a munka az MMIK alagsorában (ahol a körülmények most is pont olyanok, mint kb. harminc éve, amikor Kamper Lajos csatlakozott a Vasi Műhelyhez - de ez is egy másik történet); szóval ebben a hangulatban folytatja munkáját a grafikai műhely, amely tizennyolc évvel ezelőtt szociális alapon megszervezett gyerektáborként indult - és mára generációkat összefogó szellemi közösség vált belőle, ahova a régi tanítványok is visszajárnak. Ha másra nem, egy jóízű beszélgetésre. Kamper Lajos azt mondja, szerencséje volt: éppen abban a kritikus életkorban - negyven körül - érte a felkérés a műhelyalapításra, amikor a nyűgök elhatalmasodnak az emberen , annak pedig könnyen lehet rossz a vége. A műhely vezetőjeként arra vállalkozik, hogy - a ceruzától a rézkarcig jelszóval - a lehető legtöbb grafikai eljárással, technikával megismerteti a fiatalokat. Vagy az idősebbeket: éppen azon gondolkodik, hogy felnőttcsoportot indít. (Tudjuk már: a kedv, a szeretet és az együttlét a legfontosabb.)