2009.10.31. 13:48
Szeremley Huba az utolsó földműves
Szeremley Huba névjegykártyáján az áll: földműves. Akár azt is mellébiggyeszthetné: az utolsók egyike.
A Nádasdy-vár dísztermében ahol az Ezredévnyitó beszélgetések című sorozat rendezvényén Gróf István faggatta Szeremley Huba borászt is elhangzott a kérdés: hogy is volt a nagy kaland 1967-ben, amikor egy sportrepülővel disszidált?
Szeremley Huba azonban csak legyintett. Számára ugyanis sokkal nagyobb kaland volt az, amikor az Afrikában, Ázsiában eltöltött időszak után hazajött Magyarországra. Angolna-sors, mondta, utalva a vándorló halra, ami végül mindig visszatér az ívóhelyére, a Sargasso-tengerbe.
Annyit azért megjegyzett: ma már biztosan nem vállalkozna az 1967-es kalandra. Szerinte ugyanis a vasfüggöny átjárhatóbb volt a schengeni határnál. Most, ha munkácsi nagynénje vízum nélkül harminc napnál tovább marad nála Magyarországon, abból nagy baj lehet...
Apropó, Európai Unió: amikor 2004 előtt mindenki arról vitatkozott, hogy van-e élet az EU-n kívül, Szeremley Huba számára már akkoriban is az volt az igazi nagy kérdés, hogy vajon lesz-e élet és ha igen, akkor vajon milyen az EU után.
Mert ő már csak ilyen. Kedvenc mondása: járatlan utat a jártért soha el ne hagyj. Valahogy mindig mindent másként lát. Meggyőződése például, hogy nekünk, magyaroknak a legnagyobb bajunk az, hogy összekeverjük az okot az okozattal.
És mindig az okozatot kezeljük. Itt van például a parlagfű: ha azt az energiát és pénzt, amit a parlagfűírtásra fordítunk, az emberek immunrendeszerének erősítésére költenénk, akkor lenne esély arra, hogy a parlagfű után következő közellenséget is legyőzzük.
De Anteus legendája is szóba került: az ókori görög mitológiai hősé, aki, ha ereje fogytán volt, csak megérintette a földet, és máris visszanyerte az erejét. Mígnem Heraklész rájött: ha felemeli Anteust a levegőbe el a földtől akkor könnyedén megfojthatja.
Szeremley Huba szerint ugyanezt tették velünk is: a magyar embernek ma már vajmi kevés köze van a földhöz. A lakosság három százaléka él a mezőgazdaságból, a paraszt mára pejoratív szó lett, a hajdanán nagy tekintélynek örvendő homoki, kunsági, alföldi jelzők pedig egészen egyszerűen kikoptak a köztudatból.
Pusztul a paraszt, a városi lét pedig nem más, mint modernkori rabszolgaság. Pancsolt élelmiszerekkel, glicerines borral utalt a jelenlegi helyzetre Szeremley Huba, aki felelősségről is beszélt. Mert kutya kötelességének érzi, hogy elszámoljon a génekkel.
Ezért is döntött úgy, amikor Badacsonyban szőlőt telepített, hogy megmenti a kéknyelűt, a budai zöldet és az ugyancsak régi magyar fajtának számító bakatort. Amikor mások chardonnay-t és egyéb világfajtákat telepítettek, ő kivágta azokat, és a helyükre régi magyar szőlőfajtákat ültetett.
Ugyanez a helyzet az állatokkal: ezért mentett meg bivalyt vágóhídról, és tart mangalicát, szürkemarhát. Nem mintha nagy üzlet lenne: míg néhány éve sorban álltak a tenyészállatokért, ma senkinek sem kellenek az őshonos állatok.
De vissza a borhoz. Egy felmérést említett a badacsonyi borász: amerikai, nyugat-európai és magyar férfiakat faggattak a borhoz való viszonyukról. Az eredmény sokak számára meglepő volt: egyedül a magyar férfiak mondták azt, hogy igen, szeretnék, ha egyszer lenne saját szőlőjük, pincéjük, boruk.
Amúgy Szeremley e tanulmány nélkül is hiszi, hogy a magyar embernek a génjeiben van a bor. A szakrális ital, ami Isten gyümölcséből készül: keresztre feszítik, amikor leszedik a tőkéről, eltemetik, amikor pincébe kerül, és feltámad, amikor bor lesz belőle.
Magyarországon elvileg minden adott lenne ahhoz, hogy a borászat sikerágazattá váljon, hiszen a genetikai predesztináció, a jó termőhelyi adottságok mellett immár a modern technológiai háttér is rendelkezésre áll fejtegette Szeremley. De valahogy ezzel sem bírkóztunk meg: mára mindössze 60-70 ezer hektárnyi ültetvényünk maradt, miközben csak Kínában az elmúlt nyolc évben 200 ezer hektár szőlőt telepítettek. És ott van még Ausztrália, Új-Zéland, Chille.
A mindig tájban és emberben gondolkodó Szeremley Hubát a Balaton szerelmeseként is emlegetik. Aggódik is a tóért eleget: a magyar tengert és a partján élő embereket is leginkább a tradíció- és identitásvesztéstől félti.
Hajdanán huszonnyolc malomban őrölték a lisztet a Balaton-felvidéken, mára mutatóba sem maradt belőlük. De eltűntek a kőbányászok, a halászok és a vincellérek is, a pákászról pedig ma már azt sem tudjuk, hogy eszik-e vagy isszák.
És ott vannak azok az agyonhallgatott vagy épp ellenkezőleg, számtalan oldalról támadott tanulmányok, amelyek az 1960-as évek végén betiltott rovarölőszer, a DDT Balatont veszélyeztető hatásairól szólnak sorolta az aggasztó tényeket.
Szeremley Huba végül egy Platon-idézetet is a hallgatóság figyelmébe ajánlott. Eszerint egy országnak belülről nyugodtnak, kívülről félelmetesnek kell látszania.
A baj az, hogy nálunk ez is fordítva van mondta, majd, hogy egy jó hírrel is szolgáljon, megjegyezte: egy biztos, holnap is pont időben fog felkelni a nap...