A jég hatalma: korcsolyával a lábukon születtek

- Két és fél éves korom óta hozzá vagyok nőve a korcsolyához - meséli Kúti Júlia. - Ismerőseim jégkorongoztak, s én mindig csodálattal, irigykedve néztem őket. Nagyon szerettem volna velük együtt játszani a jégen, de nem engedték, mert féltettek a sérülésektől. Sokat jártam ki a Pingvinek edzéseire és meccseire, ám a felnőtt csapatban a nagyokhoz képest kicsi voltam, az utánpótlásnál pedig a kicsikhez mérten nagy. Álmomban sem gondoltam volna, hogy beállhatok közéjük, de amikor szóltak, hogy hétfőn edzés, szinte kiugrottam a bőrömből. A szüleimet sosem zavarta, hogy ezt a fiús sportot választottam, ám még most is nagyon féltenek. Ez a sport elég drága, s amikor először kijöttem edzeni, még nem volt meg minden szükséges védőfelszerelésem. Az első edzésen el is lőtték a térdemet. Amikor ezt édesanyám meglátta, rögtön eldöntötte:  kerül, amibe kerül, megvesszük a felszerelést.

 
A fiatal lány hetente öt edzésre jár, csütörtökön és szombaton pihenőnapja van, ám ilyenkor sosem találja a helyét. Ezeken a napokon a tévében keres jégkorong meccset, hogy  ha már nem lehet a jégen legalább láthassa,  mások, hogyan játszanak. Júliának sok barátja van, a legtöbben ugyanúgy a jégkorong szerelmesei. Két legjobb barátnője sem furcsállja a fiús sportot, hiszen egyikük kick-boxra jár, a másikuk karatéra.

- Elég kemények az edzések a csapatnál - fűzi hozzá. - A bemelegítés után általában gyakoroljuk a passzolást, a kapura lövést, javítjuk a tempónkat és a technikánkat. Az országban vannak női jégkorong csapatok, de nem hiszem, hogy lenne esélyem bekerülni. Túl idősen kezdtem el az edzéseket. Így a hobbim valószínű, hogy mindig hobbi marad. De nem baj, imádom a jeget, s el sem tudnám képzelni enélkül az életem.

A 17 éves lány elmondja még, hogy nyáron, amikor nincs lehetőség a jégen gyakorolni, szó szerint szenved, s talán ő az egyetlen a közvetlen környezetében, aki nagyon várja a telet.
 
S bár lehet, hogy a környezetében ő az egyetlen, ám a csapatnál ezzel az érzéssel nincs egyedül. Göncz Szabolcs, az utánpótlás szakosztályvezetője  - aki Csergő Istvánnal együtt a gyerekek edzője - emellett civilben a tűzoltóság tűzoltási és műszaki mentési osztályának vezetője ugyanígy vélekedik a télről és a jégről.
 
- Tizenkét éves koromban húztam először a lábamra korcsolyát - emlékszik vissza  -, s egy évvel később az újságban lettem figyelmes egy hirdetésre, hogy jégkorong csapatot szerveznek Szombathelyen.  A barátokkal úgy döntöttünk, jelentkezünk, s azóta le sem került a lábamról a korcsolya. 1997-ben játékvezetői vizsgát is tettem. A legkomolyabb mérkőzés, amin csíkos mezben fújtam a sípot,  egy zalaegerszegi Magyarország-Románia junior válogatott mérkőzés volt. Sokan kérdezik tőlem, hogy jön össze a jég meg a tűz, de ezek mindig jól megfértek egymás mellett az életemben. A hivatás és az edzősködés mellett persze a játékra is jut idő, hisz a Pingvinek felnőtt csapatában is játszom. Jelenleg a Magyar Amatőr Jégkorong Liga által szervezett 10 csapatos bajnokságban szerepelünk, ahol csapatunk csoportelsőként csupán egy vereséggel jutott be a felsőházi rájátszásba. A felnőtt csapat teljesen amatőr, mindenkinek van állása, s amellett járunk ki hetente kétszer edzésekre. Viccesen azt szoktuk mondani, hogy valamivel meg kell keresni azt a pénzt, amit a hobbinkra elköltünk. Bár én a tűzoltósággal is így vagyok, csak ott szerencsére fizetnek azért, amit szeretek csinálni.

Szabolcs hozzáteszi, hogy a játékhoz fűződő szenvedélyét próbálja átadni az utánpótlás csapat tagjainak. Most negyven gyereket avat be éppen a jégkorongozás rejtélyeibe. 

- Bíztató utánpótlás neveléssel büszkélkedhettünk, hiszen 2006-ban négy korosztályban is részt vettünk az országos bajnokságban - meséli az edző. - Egy időben nagyon kevesen jöttek játszani, ám 2009-ben új lendületet vettünk, és megpróbáljuk újra feléleszteni a szombathelyi jégkorong utánpótlást. A legkisebb tagunk öt éves, s talán ez a legideálisabb kor, amikor el lehet kezdeni korizni. Nálunk nem elég, ha valaki egy kicsit tud korcsolyázni, általában hat év kell ahhoz, hogy biztosan megálljon valaki a lábán, s úgy tudjon jégkorongozni, hogy közben ne kelljen a korcsolyázó mozgással foglalkoznia.