Huszonkét éve temették újra Nagy Imrét és mártírtársait

A fiatalabb korosztályok tagjai közül kevesen tudják, hogy egy évvel korábban, azaz 1988. június 16-án Párizsban és Budapesten is párhuzamosan futottak az események. Mindezt így idézte fel lapunknak korábban adott interjújában Mécs Imre, akit 1957 nyarán tartóztattak le, 1958. május 22-én ítéltek halálra, s mintegy kilenc hónapot töltött siralomházban:  "Ha dramaturgiailag nézi az ember, akkor ez egy fantasztikus dráma volt. '88. június 16-án jelképes temetés volt Párizsban, ahol az akkori főpolgármester, Jaques Chirac adományozott díszsírhelyet a Pére Lachaise temetőben, a hírességek rendőri sorfalak között mentek ünnepelni. Budapesten minket pedig a Batthyány emlékmécsesnél és a tévének a lépcsőjénél rohamrendőrök vertek. Párhuzamosan futott a kettő. Így szerveztük meg. Felosztottuk a feladatokat: ti mentek ki, mert nektek van útleveletek, mi meg itt maradunk és csináljuk... Izmosodott az ellenzék Grósz országlása alatt. És boldog voltam, mert a Münnich Ferenc utcában végighaladva, skandálva kiáltottuk Nagy Imre, Maléter Pál, Gimesi Miklós, Szilágyi József és a többi kivégzett nevét. Már idegenforgalmi szezon lévén azt terveztük, hogy a Vörösmarty térre megyünk, ott sok a külföldi, s azért védettebbek vagyunk. A tömeg olyan volt, mint a méhraj, kijöttek az emberek a boltok ajtaján, érdeklődéssel elegy döbbenet ült arcukon Nagy Imre nevének hallatán. A Vörösmarty téren elhatároztuk, hogy abbahagyjuk, mert éreztük a felelősséget."

Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin, aki hét éves volt a mártírok 1958-as kivégzésekor, ekképpen beszélt lapunknak arról: akkor föl tudta-e fogni, hogy nincs többé a nagyapja?

"Nem. Annál is inkább, mert valahogy az ember normális viszonyok között azért azt látja, hogy az idős nagyszülő mondjuk beteg lesz. Van, ha úgy tetszik  rossz így kimondani, de mégis  egy felkészítő időszak. Megbarátkozik a gondolattal, kezd tudatosodni, hogy el kell menni. De semmi ilyen nem volt. Nem láttuk a nagypapámat, nem volt felkészülés. És nem volt holttest. Harmincegy évig nem volt semmi jelzés."

Pomogáts Béla irodalomtörténész így szerzett tudomást a forradalmárok kivégzéséről:  Egy barátommal 1958. június 17-én, vasárnap együtt utaztunk a Balatonra. A Déli pályaudvaron vettünk egy Szabad Népet, fölszálltunk a Füred felé tartó vonatra, s az újság első oldalán észrevettük a címet: "A népbíróság ítéletet mondott."  Azonnal elolvastuk, s az utolsó mondatból azt is megtudtuk, hogy az ítéleteket végrehajtották. Gyenes Judith, Maléter Pál honvédelmi miniszter özvegye ekképpen értesült 1958 júniusában a szörnyű hírről: "A nővéremék hallották a rádióban, én éppen a temetőben dolgoztam segédmunkásként; ...taxiba ültek a nővéremék, hogy minél hamarabb ott legyenek nálam. Amikor a taxisnak mondták, hogy azért siessen, mert az ő húguk a Maléter Pálné, és bemondta a rádió, hogy az ítéletet végrehajtották, a taxis nemhogy sietett, hanem félreállt, ráborult a kormányra és zokogott..."

Gyernes Judith 1989. június 16.-ával kapcsolatban arról is beszélt:  "Nagyon furcsa, érdekes eufória volt. Miközben elsősorban gyász. Harmincegy év után... Tudom, hogy nagyon sok minden megvalósult abból, amiért 1956-ban küzdöttek; kimentek az oroszok, többpártrendszer van, parlamenti demokrácia, szabad választások vannak. De valahogy az emberben mégis van egy olyan érzés, hogy nem egészen így gondoltuk."