A rabszolgák és Kelemen Zoltán

- Rabszolgavásár? Az hülyeség. Egyáltalán mi az?  - kérdezte annak idején Kelemen Zoltán, amikor megkeresték az ötlettel, hogy álmodja meg az egészet.

- Kértem egy hét gondolkodási időt. Mit ad isten, tényleg sokáig járattam rajta az agyamat, és szépen lassan körvonalazódni látszottak a dolgok. Akkor, vagyis 2001-ben született meg az első és azóta is helyet kapó karakter, a Kalmár szerepe, vagyis Flavius Calmaricus Egoismus. Ő azóta is főszerepet kap a darabban, mégis csak ő kiáltotta ki az ókori Rómában a legújabb mesterséget, a marketingust  hát valahogy így kezdődött és kezdődik - meséli Zoli, aki azóta minden évben megírja a forgatókönyvet, megrendezi, és el is játssza a darabot.

De ne ám azt higgyük, hogy egyedül, szépen is néznénk ki. Jó néhány ember van, aki segít a munkában, és persze a színészekről se feledkezzünk meg, akik tulajdonképpen nem csak a darab, hanem a beszélgetés főszereplői is. Zoli ugyanis hat rabszolgát hozott magával, egyébként összesen tizenheten vannak. Kettes váltásban mesélnek a színpadon, arról, hogyan kerültek a csapatba, miért is jó játszani a színpadon.

  - Hét éve kapcsolódtam be a játékba, nagyon sok szerepet eljátszottam. A civil életben ápolónő vagyok, vagyis csak voltam, mert már nyugdíjas vagyok -  meséli Holzmann Klára, aki arra a kérdésre, hogy milyen lesz a darab, csak annyit válaszol: a mentorom nélkül nem nyilatkozom.

Igen kérem, mert hogy vannak mentorok is, akik az év legtehetségtelenebb rabszolga címért indítják alattvalóikat. Persze, a döntés most is a közönség kezében van (lesz), az győz, akiért a legtöbb pannóniai forintot kínálják.

 - Akiért a legkevesebbet, az pedig a vesztes, mert hát nyilván nem tehetségtelen, így nem is lehet jó rabszolga. Érthető, ugye? - mosolyog Zoli.

- Ez a rabszolgavásár azért jó, mert a közönség is részese az egész darabnak. Itt kell megjegyeznem, az összeget valóban ki kell fizetni a licit végén. Aki nem veszi komolyan a dolgot, az az őrült nők ketrecébe kerül. Ez valójában egy disznóólnak felel meg. Határozottan büdös. Volt már rá, nem is egyszer példa, hogy ott kötött ki a kedves vásárló  - emlékezik Zoli.

Szóval a rabszolgák.

- Négy éve vagyok a csapat tagja, és tulajdonképpen voltam én már minden...idén Homo Sapiens leszek. Hogy színészkedem-e máshol? Hogyne, otthon. Egyébként három éve én is nyugdíjas vagyok és nincs időm semmire - mosolyog Varga László.

Szopori László tizenegy, Hanzsér Csaba pedig négy éve van a társulatnál. - Én mindig küzdök a szövegtanulással, nevet. Vagyis tulajdonképpen lusta vagyok megtanulni, de azért mindig megy, mert Zoli keményen fog bennünket  - meséli Csaba.

- Én tizenegy éve játszom, és mindig izgulok. Szerintem ez a természetes. Különben úgy vélem, nem csinálod jól a dolgodat. Egészséges adrenalin ez: van aki hegyet mászik, én színészkedem - mondja László.

Nagy a nevetés, a közönség láthatóan élvezi a beszélgetést, különösen nagyokat derül, amikor arról van szó, hogy mi buktathatta meg a rabszolgaságot. Csaba szerint: a hülye kérdések, de persze ez csak vicc, az első gondolat. Aztán László veszi át a szót: a rabszolgaság nem szűnt meg, csak más a neve, úgy hívják, hogy svájci frank. Taps és nevetés a nézőtéren. Zoli kicsit komolyabbra veszi a választ: nem szűnt meg, gondoljunk csak az afrikai országok többségére, de európai értelemben is van rabszolgaság, akár lelki, akár szexuális.

Hát, ezért szeretjük ezt az estét, mert jól megférnek egymás mellett a komoly gondolatok és a humor.

Balogh Tamás és Péntek Ottó is pontosan ilyenek. Tamás azt mondja: „Minden évben kapok szerepet, végül is rám írják”.

Ottó mérnök, tavaly már elköszönt a csapattól, idén mégis játszik.  Az ember nehezen szakad el, jó a közösség, szeretjük csinálni és igazából önmagunkért és egymásért játszunk.

Zoli folytatja: „Pontosan, összeadjuk, amink van, mint a jó... tudjuk hol” -  nevetés.