Jordán Tamás stand up-műsorral állt elő

A  Széllel szemben - poénok és poémák című estet ezekben a napokban tesztelheti (megyeszerte) a közönség. Külön szép, hogy éppen a magyar kultúra napja ad alkalmat a fellépésekre: Jordán Tamás - nem mellesleg Kossuth-díjas színművész, a Weöres Sándor Színház igazgatója - nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a nagy, komoly, nehéz verseket tulajdonképpen nagyon sokan szeretik; csak éppen eddig nem tudtak róla.

A stand up-est receptje látszólag nagyon egyszerű. Jordán Tamás három pontban foglalja össze: "Egy: Nagyon sok remek történetem van. A színházról, az életemből, saját magamról - erős öniróniával. Kettő: Sok bajom van a stand up-műfajjal. Úgy érzékelem, alig-alig  van jó, az előadások többsége egyenesen szenvedést okoz. Az igazi katasztrófa azonban az, hogy a közönség ezekért is odavan. 

Három: Mindezt látva fölébredt bennem a dacos düh. Elhatároztam, hogy csinálok egy speciális stand up-ot, amelynek az a lényege, hogy a remek történeteim közé becsempészek verseket is. Hiszen a vers is közlés, sok esetben történet is - amely ráadásul rólunk szól, mindannyiunkról. Azt szeretném, hogy a versek jelenléte természetes és magától értetődő legyen." 

Hogy a versnek egyáltalán nem kötelező velejárója a póz és a pátosz (ellenkezőleg: éppen ezek zárják el a befogadót a versek elől), Jordán Tamás akkor tanulta meg, amikor a Magyar Televízió 1975-ben József Attila születésének 70. évfordulóját ünnepelte. Fehér György rendező vezetésével készült el az a sorozat, amelyben ő  is verset mondott - akkor kötelezte el magát egy életre a József Attila-életmű mellett, ott van a forrása Sebő együttessel létrehozott József Attila-estnek. Amelyről Jordán Tamás különben is  azt tartja, hogy olyan, mint egy jóízű, mély beszélgetés.

És persze a  stand up-estből sem hiányozhatnak a József Attila-versek. Például az, hogy "Ti jók vagytok mindannyian..."  A trükk most az, hogy Jordán Tamás mesélni kezd egy történetet - mintha a magáét -, amely egyszer csak átfordul versbe:  a közönség észre se veszi, és máris benne van a közepében.

"Utoljára még elmentem volt szeretőmhöz / És beszélgettem vele a lépcsőházban: / Bementünk, mert kinn nagyon fújt a szél /  És kemény csöppek estek." Ugye, hogy ha nem lenne központozás, nem is tűnne föl, hogy ez valójában egy Karinthy-vers, amely égető kérdéseket feszeget: "És ha ez nem művészet:  hát nem az /  De akkor nem is kell a művészet - /  Mert az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat."

Hogy figyeljenek és jól érezzék magukat. Ez az est felütése és alapvetése, innen megyünk aztán egyre beljebb, érzelmi szánkázásban.  Még az is kiderül,   hogy a legtökéletesebb helyzetkomikumért nem kell föltétlenül színpadi szerzőkhöz fordulni.  Elég félretárcsázni, és máris megtörténik, hogy nem a szabadnak gondolt színésznőt, hanem  kedves ismerősét (különben ápolónő) kéri  föl a Nemzeti Színház igazgatója a néhány mondatos szobalány-szerepre.  A történet természetesen valódi, Jordán Tamással tényleg megesett, csak  most elismételni  fölösleges: kell hozzá az elmesélés - de főleg az elmesélő, személyesen. A stand up-élmény.

De mondjuk ki ne álldogált volna éjjel, álmatlanul az ablakban, fürkészve a fenséges égboltot - közben megfelelő szavak után kutatva, hogy megfogalmazhassa, mit is gondol, mit is érez. Jordán Tamás meséli előbb a saját történetét,  aztán - ki tudja, mikor vált át - egyszer csak a Kosztolányi-verset halljuk, szépséges, indázó, nyugatos hömpölygésben (Hajnali részegség). Pont ezekre a szavakra van szükségünk: "(...) Én nem tudom, mi történt vélem akkor,  de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,  s felém hajolt az, amit eltemettem  rég, a gyerekkor. (...)" A Kosztolányi-varázslatot  váratlanul Kádár-vicc oldja fel.

És nemsokára eljön az az idő, amikor egynémely személyes  Jordán-sztori versváltozatát is megismerhetjük: Parti Nagy Lajos a szerző. Vagyis a csoda oda-vissza működik: versbe be, versből ki.