Dr. Spitz János: Vas megyében is vannak polihisztor bírák

Nyugdíjba parancsolja az alaptörvény azokat a bírókat, ügyészeket, akik elérik a 62. életévüket. Megyénkből két bírónak és két ügyésznek kell mennie. Egyikük dr. Spitz János kollégiumvezető, aki több mint negyven éve praktizál az igazságszolgáltatásban. A Vas Megyei Büntető Kollégium vezetőjeként a negyedik ciklusát tölti. Ám hamarosan távozik. Indíttatásáról, pályájáról kérdeztük.

Simon Erzsébet

- Sosem akartam jogász lenni. Az érettségit megelőző utolsó pillanatig magyar-történelem szakos tanárként képzeltem el magamat. Már akkor bele voltam szerelmesedve az irodalomba, szerettem olvasni, és nem tudtam fontosabb dolgot elképzelni, mint hogy középiskolás srácokat és lányokat egyszer majd történelemre és magyarra oktassak.

Apám - aki sajnos már nem él - jogász volt. Talán ő inspirált, talán csak véletlen, nem tudom, de egyszer csak a jogi egyetemen találtam magam, és ahogy teltek az évek, kezdtem beleszerelmesedni ebbe a történetbe. Már harmadikos koromban ösztöndíjas voltam. A gyakorlati időszak alatt belekóstoltam az igazságszolgáltatásba, majd szerződést kötöttem az akkori Igazságügyi Minisztériummal. 1971. február 11-étől dolgozom bíróságon; sosem volt más munkahelyem, és most már nagy valószínűséggel nem is lesz.

 - Abban volt-e már valami tudatosság, hogy éppen a bíróságot választotta?

  - Igen. A pécsi bíróságra jártam gyakorlatra. Ott találkoztam néhány elképesztően nagy tudású idősebb bíró kollégával, akik egyszerűen lenyűgöztek. Nemcsak a tudásuk, hanem a stílusuk, az egész ottani miliő elvarázsolt. Megfogott akkor engem a döntés lehetősége, joga és felelőssége. Elhatároztam, hogy ha az igazságszolgáltatásnak szüksége van rám, akkor én élek ezzel a lehetőséggel.


 - Melyik szakágban kezdett el dolgozni?

  - Ugyan mindig a büntető ügyszak iránt éreztem affinitást, ám a pályakezdésemkor nemigen lehetett válogatni. A szakvizsgát követően párhuzamosan tárgyaltam büntető és polgári ügyeket is. Emlékszem, egy-egy polgári perben például rendszeresen "levádlottaztam" az alperest. Egy esztendő múltán aztán a főnökeim döntöttek úgy, hogy büntető ügyszakos legyek. 1973 szeptemberében lettem bíró, 1974 végétől folyamatosan büntető ügyszakban dolgoztam járásbíróként, megyei bíróként, fellebbezési tanácselnökként, és már a  negyedik ciklusban a büntető kollégium vezetője vagyok.

 - Mit gondol, vannak polihisztor bírák?
 
- A kezdetektől volt olyan érzésem, hogy a bírói tevékenység majdhogynem polihisztori tudást igényel. Ez alatt nemcsak a tételes jogi anyag ismeretét értem, hanem azokat az élettapasztalatokat is, amelyeket  egy ügyvéd, aki a legkülönbözőbb ügyekkel foglalkozik, össze tud gyűjteni. Ez nálunk nincs meg. Az élettapasztalatot, emberismeretet csak az aktákat bújva nem lehet megszerezni. A tárgyalóteremből, az íróasztal mögül ki kell mozdulni. Pályám első évtizedében döntő többségben közlekedési ügyeket vittem. Minden éles helyzetben helyszínre mentem, azért, mert úgy gondoltam, nekem azt látnom kell. A kérdésre válaszolva: voltak és vannak is polihisztor bírák. Vas megyében is voltak nagy "öregek", akik nem csupán kiváló jogászok, hanem széleskörű műveltséggel rendelkező, a jogon kívül az irodalomhoz, a zenéhez, és sok minden máshoz is értő emberek voltak. Ők az etalonok.
 
- A pulpituson ülő bíró kimutathatja-e saját személyiségjegyeit, vagy viseljen maszkot? Ön melyik típushoz tartozik?
 
- Nehéz eljátszani azt, ami az ember személyiségétől idegen. Ha én impulzív alkat vagyok, felpörgő, belelendülő típusú személyiség, akkor hiába próbálok magamra erőltetni bármiféle maszkot, ez nem fog sikerülni, mert átüt rajta a saját személyiségem minden egyes vonása. Egy dolgot azonban biztosan nem lehet csinálni: az ügy szereplője iránti rokonszenvet vagy ellenszenvet kimutatni. Mégis és ettől függetlenül nekem jó kapcsolatot kellett kialakítanom azzal, akinek az ügyében döntenem kellett. Ha ugyanis a perjogi keretek között nem így teszek, akkor az az ember nem fog megszólalni, vagy ha mégis, hazudozik. Megpróbál a hatóságból, az egész eljárásból - arról nem is szólva, hogy belőlem is - hülyét csinálni.

- Szokott-e botrány lenni a tárgyalásain? Egyáltalán: meg lehet-e tanulni egy tárgyalótermi botrány kezelését?

- Két összefüggést mindenképpen érdemes végiggondolni. Az egyik, ami nagyon fontos, hogy az ilyen helyzetek kezelésére legyenek eleve fogódzkodók, vagyis legyenek konkrét szabályok. A másik pedig a bíró mentalitása. Lehet, hogy ez most nagyképűen fog hangzani, de nálam nem volt még igazi botrány. Nem egyszer, nem kétszer meglegyintett ugyan a botrány szele, de azt a helyzetet lehetett kezelni. Meghatározó fontosságú a bíró viselkedése. Ha tisztességesen fel van öltözve, ha kulturáltan viselkedik, ha süt belőle az ügy és a mögötte álló joganyag ismerete, akkor állítom, hogy kilencven százalékkal csökken a botrány kirobbanásának lehetősége. De a tíz százalék még mindig ott van. Ha máskor nem, akkor, amikor az érdemi döntést kihirdeti a bíró. Erre is fel kell készülni. Ha tudom azt, hogy az előttem álló terhelt meg lesz fosztva a személyi szabadságától, és ráadásul tudom - mert megismertem -, hogy milyen mentalitású személyről van szó, akkor erre felkészülök. Olyan helyzetet teremtek a tárgyalóteremben, hogy botrány ne fordulhasson elő. Ha pedig mindezek ellenére mégis előfordul, akkor nincs pardon. A bírósági eljáráshoz fűződő érdekek, a tárgyalótermek tisztasága, maga a hatalomgyakorlásnak a módja megköveteli azt, hogy az ilyen helyzeteket ne lehessen elnézni, ezeken ne lehessen túllépni és átsiklani, hiszen egyetlen feladat van ilyenkor: következetesen alkalmazni kell a jog által biztosított konzekvenciákat.

- El tudta-e fogadtatni az ítéleteit azzal, akire nézve az hátrányos volt?
 
 - Az elfogadtatásnak is legalább két fajtája van. Magáról a döntésről az illető gondolhatja, hogy eltúlzott. Ilyenkor él azokkal a jogi lehetőségekkel, amelyeket a törvény biztosít számára. Többször előfordult velem, hogy súlyos döntések meghozatalát követően megérkezett a levél a büntetés-végrehajtási intézetből, s olyasmit írt az elítélt, hogy igaz,  a bíró úr jól odavágott nekem, de  köszönöm a kulturált hangnemet és a tisztességes eljárást.

- Szokott-e arra gondolni, hogy a verdikt a vádlotton kívül másokra - például a környezetére, a családjára, a gyerekére - milyen hatással lesz?  Ez vajon befolyásolta-e a döntését?

- Gondoltam erre, és befolyásolta is a döntésemet. Mindig igyekeztem feltérképezni a terhelt körülményeit. Nem tudtam sohasem figyelmen kívül hagyni a szűkebb és tágabb környezetét. A szűkebben természetesen a családot, a családi körülményeit értem. Például azt, hogy hány személyt és kiket kell eltartania. Ugyanakkor ott van a szélesebb környezet, amely mögött már társadalmi megítélés húzódik. Nagyon-nagyon csínján kell bánni ezzel a kérdéssel. Egyszerű lenne azt mondani, hogy a terhelt bűnös, ennyit kap érte és ezzel vége van, ha az ember nem venné figyelembe, hogy ennek a döntésnek milyen hatásai lehetnek. Mondjuk egy kettős emberölésnél, ami egy kis faluban történik, nyilvánvaló, hogy a környezetnek sem mindegy, mi lesz a döntés. A környezet kommentálja a határozatot, véleményt mond arról, és ettől a pillanattól kezdődően már régen nem Spitz János személye érdekes, mert Spitz János ilyenkor maga a bíróság. Ezért a bírónak óriási a felelőssége abban, hogy ezeket a körülményeket mind-mind végiggondolja a döntés meghozatalánál.

- Megtörtént-e, hogy a másodfokú ítélet döbbentette rá: egy ügyben valamit elrontott?
 
- Volt ilyen. Sosem tartottam magam csalhatatlannak. Volt olyan megyei elsőfokú hatáskörbe tartozó ügyem, amelyben utólag, éppen a másodfokú döntés ismeretében kellett rájönnöm arra, hogy a bizonyítást másként kellett volna megterveznem. Ez akkor is hiba volt, ha egyébként a végső következtetés helyesnek bizonyult. Más irányú bizonyítás esetén más lehetett volna a jogi minősítés - ezt egyébként ki is mondta a másodfokú bíróság -, és ezeket az érveket el kell fogadni. Mindehhez tartozik azonban még egy nagyon fontos kérdés, ami korántsem demagógia. Nem mondom azt, hogy a másodfokú határozatot kritika nélkül el kell fogadni. De az sem járható út, ha azt mondom: papolhatnak, nem érdekes, hiszen a jó döntést én hoztam. Megjegyzem, sokkal könnyebb a hibákat észrevenni a felülbírálat során, mint akkor, amikor az elsőfokú eljárásban heteken-hónapokon keresztül az ember egy tízezer oldalas nyomozati anyagot pörget. Az én helyzetem azért is kényelmesebb volt, mert amellett, hogy kollégiumvezető voltam, másodfokú tanácselnök voltam, viszonylag rendszeresen tárgyaltam korábban elsőfokú hatáskörbe tartozó ügyeket is. Másodfokú tanácselnökként hogyan követeljem meg az első fokon dolgozó kollegámtól, hogy kellő súlyt tulajdonítsanak a másodfokon hozott döntéseknek, ha én elsőfokú bíróként azt mondom az Ítélőtábla döntésére, hogy azok nem érdekelnek?

- Hogyan élte meg szakmailag és persze lelkileg, ha egy ítéletét hatályon kívül helyezték?

- A hatályon kívül helyezés korántsem fényes történet, hiszen vitathatatlanul a bírói munka egyik fontos minőségi mércéje, hogy miként alakul egy eljárás végeredménye. Szerencsére nem sokszor kerültem ilyen helyzetbe. Egy kezemen meg tudom számolni, hány hatályon kívül helyezett ügyem volt, miközben kétszáz fölötti élet elleni ügyet tárgyaltam, és jó néhány éles gazdasági ügyben is „nyakig benne voltam”. Van tehát némi tapasztalatom az ilyen természetű ügyek megoldásában. Ennek ellenére becsúszott egy-két hatályon kívül helyezés, amit egyébként kifejezetten rosszul éltem meg. Ám miközben illő tisztelettel kezeltem a másodfokú bíróság döntését, azért mindig fenntartottam magamnak azt a jogot, hogy egy adott ügy kapcsán ne mindig mindenben értsek egyet. Elég csak az úgynevezett körmendi gyermekgyilkosság esetére gondolni.

- Hogyan értékeli a szakma az önállóan és kreatívan gondolkodó bírókat?
 
 - A szakma ezt - számomra szinte érthetetlen módon - nem mindig súlyának megfelelően értékeli. Sokszor volt olyan érzésem és van jelenleg is, hogy a szó rossz értelmébe vett jogszolgáltatás folyik, és nincs megfelelő kerete a kreatív bírói gondolkodásnak. Tudom, hogy egyszerűbb odaülni a számítógép elé, végignézni a jogtárat, kikeresni - gyakorta rosszul értelmezett analógia révén - kúriai döntéseket, majd ezeket összeollózva, sokszor át sem gondolva dönteni az ügyben, mintsem felismerni azt az új jogi helyzetet, amelyben lehetőség van valami mást, valami újat mondani. Hosszú évtizedeken keresztül az volt a tapasztalatom, hogy a kreatívnak tűnő kollegára villámgyorsan rásütik a bélyeget: ez az ember itt csillog-villog, ez nagyokos; nem a megfelelő szürke egyéniség, az okoskodásával csak ki akar tűnni. Holott lehet, hogy a kolléga nem akar mást, mint az adott ügyet tisztességesen, korrekt módon, a saját szakmai meggyőződése alapján megoldani. Ma már vitathatatlan az, hogy megváltozott társadalmi és gazdasági körülményeink között a büntetőjogban is vadonatúj helyzetek jönnek, jöhetnek létre. Ezért korántsem biztos, hogy a jelenleg hatályos és egyébként túl gyakran változó jogszabályrendszerünk, valamint az erre épülő eddigi joggyakorlat mindenre kellő megoldást tud nyújtani. Gondoljunk csak a gazdaságban előadódó új helyzetekre. Ha itt nincs kreatív gondolkodás, akkor a dolog meghal, akkor vége. Aki a büntetőjogban jogalkalmazóként ezt nem tudja átlátni, az lehet, hogy az ügyet el fogja tudni dönteni, még az is lehet, hogy a döntését másodfokon helybenhagyják, csak az nem biztos, hogy ez a döntés a valóságos anyagi igazságnak megfelelő lesz. Na jó, erre mondják, hogy mi nem az igazságot, hanem a jogot szolgáltatjuk. Ha ez igaz volna, az egyáltalán nem lenne jó. Meggyőződéssel állítottam mindig, hogy az igazságra mindenáron kell törekedni.
 
- Mennyire független ma Magyarországon a bíróság?
 
 - Alapvetően igen, és egy kicsit talán nem. Lehet-e teljes függetlenségről beszélni akkor, amikor a központi költségvetés adja a tevékenység, a működés meghatározó feltételét,  a pénzt? Azt gondolom, hogy az 1997-ben elkezdett reformfolyamat korántsem pozitív eredményeket mutat. Az aktuális politika mindig elég érdekesen kezelte a bírói kart, talán az egész igazságszolgáltatást is. A bírói munka sajátja, hogy egy bizonyos kor elérése szükséges az élettapasztalathoz,  a szakmai tudáshoz  és a rutinhoz. Ezek feltételei a jó ítélkezésnek. Talán ezért is fájdalmas a közelgő nyugdíjazás. Az igazságszolgáltatás ugyan tele van tehetséges fiatallal, akik viszont mindezeknek híján vannak. Nem tűnik szerencsésnek a mosdóvízzel együtt a gyereket is kiönteni. Ami a saját helyzetemet illeti, a dolgok jelenlegi állása szerint idén június 30-án megszűnik a szolgálati viszonyom. Ez megváltoztathatatlannak tűnik arra is figyelemmel, hogy ez évben betöltöm a 65. életévemet. Mégis bízom abban, hogy ha le is kell vetnem a bírói talárt, a tapasztalatomra, a gyakorlatomra szükség van, szükség lesz.

- Milyen gyakran mondja magának azt, hogy megérte csinálni?

- Egyszer sem mondom. Egyszer sem mondtam még magamnak, mert mindig így érzem, mindig is így éreztem. Összességében éreztem így, mert ha ez nem így volna, már régen nem a bíróságon dolgoznék. Ez a tevékenység nekem abszolút szellemi kielégülést okoz. Alapvetően fontosnak tartom azt a rám ruházott felelősséget, hogy én döntsem el az emberek vitás, problémás ügyeit úgy, hogy eközben érvényesítsem a rám bízott hatalmat. Törvényesen, emberségesen, tisztességesen.


 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a vaol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!