Seraf(in) mennybemenetele avagy operett a Fertő felett

A Fertő-tó – a helybeli ember inkább csak így mondja: Fertő – a környező természeti és kultúrtájjal együtt 2001 óta a világörökség része. Kiterjedése a történeti korok folyamán mindig is szeszélyesen változott. Általában száztíz-százhúsz évente kiszárad: a kiegyezés körüli években például fel is szántották, s medrében gazdasági épületeket emeltek. Előfordult azonban olyan is, hogy Balaton-méretűre duzzadt, s öt falut is elnyelt. Jelenlegi mérete, kiterjedése alapján Közép-Európa harmadik legnagyobb tava. Felszíne tizenkétszer nagyobb a Velencei-tóénál, több mint fele a Balatonénak. Az átlag magyar számára mégis „csak a Balaton a Riviéra”, az átlag budapesti számára pedig a Velencei-tó „a” tó ―, miközben a Fertő léte is hovatovább csak azon fiatalok számára rémlik csupán, akik emelt szinten szeretnének érettségizni földrajzból. E lehangoló tény mögött – nem érdemes kertelni – 23 évvel a rendszerváltás, 8 évvel az Európai Unióhoz történt csatlakozásunk és 5 évvel a schengeni határellenőrzés megszüntetése után is történelmünk sötét árnyéka, Trianon érhető tetten. A világégést lezáró békeszerződés ugyanis olyan szerencsétlen módon szelte ketté ezt a hatalmas állóvizünket, hogy abból – némi túlzással – mindössze pár futballpályányi nádas maradt magyar felségterületen, a tó vízfelületének óriási hányada Ausztria birtokába került. 1949. kora tavaszától azután Magyarország – a szárazföldön „vasfüggönnyel”, a vízen is határzárral – negyven évre hermetikusan elzárta magát Európától. A Fertő partját – mivel közvetlen határsávnak számított – az ott élő lakosságon kívül más meg sem közelíthette. Kedvtelési célú hasznosításról (hajózás, horgászat, fürdés) évtizedekig szó sem lehetett még a zsebkendőnyi magyar partszakasz mentén sem. Nem csoda hát, ha szép lassan feledésbe merült, hogy van (volt) egy hatalmas pannon tavunk a Balatonon kívül is.

Osztrák sógorainkra ugyanakkor szerencsésebb időket mért a közelmúlt történelme. Elannyira, hogy 1957-ben – egy évvel a magyar forradalom vérbe fojtása után – Herbert Alsen kamaraénekes Fertőmeggyesen egy tavi operettfesztivál hagyományait teremtette meg. Aki – e cikk szerzőjéhez hasonlóan – élt a vasfüggöny által elzárt Magyarországon, az sejtheti: már a helyszín kiválasztása is jókora fricska lehetett az akkori kádári Magyarországnak. Hiszen a mörbischi vízi színpadtól szinte méterekre húzódik a határ, amely a tótükröt kettéosztja osztrák és magyar részre. A kezdetleges fa lelátókon a legelső nyári előadásokat – A Cigánybáró volt színen elsőként – 1200 néző látta. Ahogyan múltak az évek, nőtt a nézőszám, fejlődött a létesítmény, s röppent szerteszét a párját ritkító kezdeményezés híre öt kontinensen.

20 évvel ezelőtt, 1992-ben az intendánsi feladatokat a már akkor is jól ismert kamaraénekes, Harald Serafin vette át. A fertő-tavi ünnepi játékok nyarankénti nézőszáma ekkor már ötvenezernél tartott, a litván származású énekművész professzor azonban csodát művelt. Működésének kezdetén tizenhárom munkatársa volt mindössze. Fáradhatatlanul lobbizott, kért, érvelt, világhírű énekeseket és karmestereket szerződtetett, kapcsolatokat épített és fejlesztett. A hajdani „fapados” víziteátrumból a világ legnagyobb operettszínpadát építette fel, s a földkerekség legnagyobb operettfesztiválját hozta létre, a nyarankénti nézőszámot pedig kétszázezerre tornászta fel.

Könnyű dolga volt – mondhatnánk –, hiszen az operett voltaképpen a Monarchia műfaja. Ennél is szűkebben – ahogyan erre szombati búcsúfellépésén meghatott hangon, Lehár Ferencet és Kálmán Imrét név szerint is megemlítve kitért Serafin professzor – osztrák-magyar „műfaj”. Az ő 20 esztendős mörbischi működése, a számtalan nemzetközi televíziós közvetítés és DVD-felvétel nyomán azonban a világon mindenütt híre ment a magyar és osztrák operettnek. Hogy csak az utóbbi évek kínálatát nézzük: színre vitték például Lehártól A víg özvegyet, a Giudittát, a Luxemburg grófját, A cárevicset, Kálmán Imrétől a Marica grófnőt, A csárdáskirálynőt, és persze osztrák szerzőktől: Johann Strausstól, Millöckertől számos remekművet.

Lehet az operettet szeretni és lehet nem szeretni. Egyet azonban Harald Serafin két évtizedes, lelkes munkája nyomán nem lehet ma már mondani: azt, hogy a világ ne ismerné az operettet.

Augusztus utolsó szombatja van. Leszállt az este a Fertő partján. Ezernyi, különböző felségjelű autó Fertőmeggyes parkolóiban. Különféle nyelveken beszélő emberek tömege siet a tóra néző lelátók felé; mintegy hatezer ember. Úgy tűnik tehát, a világ nem csupán ismeri, hanem igényli is az operettet!

Június közepétől augusztus végéig minden nyáron egyetlen operettet játszik Mörbisch fesztiváltársulata parádés szereposztásban. 20 évvel ezelőtt A denevérrel kezdte működését Harald Serafin – nem véletlen, hanem tudatos választás eredménye, hogy idén nyáron, 81 éves korában ezzel az elbűvölő Strauss-operettel búcsúzott az intendánsi szereptől.

Az operettherceg – ahogyan rajongó nézői nevezik Serafint – az elmúlt két évtized során 622 köszöntő beszédet mondott az ünnepi előadások előtt, a most szombatin, a legeslegutolsón azonban elcsuklott a hangja. Könnyeivel küszködve köszönte meg a hárommillió néző figyelmét, szemmel látható és tapssal mérhető szeretetét és ragaszkodását. És persze azt a felbecsülhetetlen háttértámogatást, amelyet felesége, a mindenki által csak „Mausi”-ként ismert Ingeborg Serafin nyújt számára. Mert – ha belegondolok, milyen igaz! – minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős asszony

És aztán felcsendült a várva várt nyitány A Mörbischi Fesztiválzenekart – a szó szoros értelmében a Fertő-tó vizébe süllyesztett zenekari árok mélyéből – Manfred Mayrhofer vezényelte nagy energiával és lendülettel. (Kár, hogy az utolsó felvonás előtt neki járó taps meglehetősen vérszegényre sikeredett.)

Mindjárt a nyitány alatt megmutatkozott az a professzionalizmus, amellyel Helmuth Lohner – aki egyébként nem csupán a szcenikáért volt felelős, hanem a részeges börtönőr, Frosch alakját is ő formálta meg nagyszerűen – a száz méternél is szélesebb színpadot minden jelenet minden percében arányosan és lebilincselően töltötte meg mozgással, színnel és élettel.

Az eredetileg három felvonásos művet a társulat egyetlen szünettel játszotta. Ez kifejezetten jó megoldás, ugyanis hatezer néző ki-bemozgatása – noha kiválóak a közlekedési útvonalak, akár maguk a magastámlás, széles, a lábaknak is bőséges helyet kínáló lehajtható ülőhelyek – mindenképpen időrabló akció. Az első és második felvonás közötti váltást, valamint a komolyabb díszletátrendezéseket ötletes megoldással hidalták át. A fesztivál több száz fős tánckara – melyet a milanói Scala balettiskolájában végzett Giorgio Madia tanított be és irányított – idősebb Johann Strauss Furioso-polkáját, valamint ifjabb Johann Strauss Mennydörgés és villámlás polkáját és Tik-Tak-gyorspolkáját táncolta szemet gyönyörködtetően. A lélegzetelállítóan monumentális díszleteket eközben – Martin Pöschlmayer és Christian Czirkovits vezényletével – összehangoltan mozgatta az automatika és a díszletmunkások szinte láthatatlan, villámgyors hadserege. A díszletek és a jelmezek egyébként is külön említést érdemelnek: a sarajevói születésű díszlet- és jelmeztervezőnő (a bécsi haute couture egyik karizmatikus divattervezője), Amra Bergman-Buchbinder munkája rendkívül sokat adott hozzá az előadás sikeréhez.

A gigászi díszletek között észak felé időnként messze belátni a parti fényekkel koszorúzott hatalmas, sötét tó vizére. Azt gondolná az ember: lehetetlen hangtechnikai feladat echómentesen, egyenletesen, kiváló minőségben hangosítani a víz felett terpeszkedő hatalmas, parttalan, hatezer fős nézőteret. És lám, Wolfgang Fritz professzor csapatának maradéktalanul sikerült: a négyórányi akusztikai élménybe egyetlen aprócska hiba sem csúszott! A létesítmény hangtechnikája egyébként többszörösen túlbiztosított: váratlan, kiküszöbölhetetlen meghibásodás esetén kézi vezérlését azonnal át tudják venni egy 48-kimenetes Yamaha-rendszerrel.

Gabriel von Eisenstein szerepét az idei búcsúelőadáson Herbert Lippert kamaraénekes énekelte, akinek szakmai pályafutása igen korán kezdődött: a világhírű bécsi fiúkórus, a Wiener Sängerknaben tagjaként is énekelt.

Adele szerepében Daniela Fally nyújtott parádés alakítást, míg Rosalindát az elbűvölő Alexandra Reinprecht alakította. Énekstílusát egykori tanára, a néhai olasz tenorista, Flaviano Labò és Cecilia Fusco hatása kellemesen különbözteti meg több szoprán pályatársától.

Noha szerepe szerint Alfred a három felvonás java részét fogházban tölti, az őt alakító bennszülött ausztráliai származású Angus Wood mégis nagyot énekelt, amikor éppen „szabadlábon volt”. Aligha véletlen, hogy Ausztrália és Új-Zéland fontosabb operaházai után az utóbbi években német és osztrák operaszínpadokon is egyre többet szerepel.

Az előzetes kiírás szerint Orlovszky herceg szerepét Katerina Hebelkova énekelte volna. Azonban nem titkolom, megdobbant a szívem, amikor a második felvonásban mégis az általam jól ismert Zoryana Kushpler kedves mezzoszopránja csendült fel. Merész vállalkozás volt Serafintól, hogy – kettős szereposztásban, a fiatal cseh Hebelkova mellett – az ukrán származású Kushplert is meghívta Orlovszky szerepére. A bécsi Staatsoper idei A denevér-előadását ugyanis éppen Kushpler gyenge alakítása miatt tartotta „szárnyaszegettnek” sok kritikus. Itt, Mörbischben azonban valami varázslat történt: Zoryana hangja és színészi alakítása egyaránt elbűvölő volt.

És persze végül, de nem utolsó sorban a két Serafin: apa és fia. Harald Serafin – aki szegről-végről kollégám is, hiszen néhány évig orvostudományt is hallgatott, mielőtt az énekesi pályára lépett volna talán ma először két teljesen különböző hangját mutatta meg. Amikor Frank, a fogházigazgató szerepében énekelt, lehengerlő volt, hangja 81 évesen is telt és magabiztos. Amikor azonban – teljesen váratlanul, az előadás kellős közepén, megszakítva azt – fia, Daniel és a teljes társulat meleg szavakkal és egy-egy dallal ünnepelni kezdte őt, bizony remegni kezdett, s el-elakadt a hangja a meghatottságtól.

Daniel Serafin talán a legsokoldalúbban képzett énekes a társulatból; Salzburgban, Bécsben, Párizsban, New Yorkban is tanult. Dr. Falke szerepében édesapjával – legalábbis mint intendánssal – utoljára lépett fel most egy színpadon. Az előadás közben általa szervezett meglepetés bombaként robbant: a társulat tagjai egy-egy általuk választott ajándékdallal köszöntötték a búcsúzó Serafin professzort. Elhangzott itt betét a Cigánybáróból, de Lehár Giudittájából is. Zoryana Kushpler – aki a bécsi Staatsoperben éppen Bizet Carmenjének címszerepét játssza – a Habanerát énekelte.

A közel egyórás, megható közjáték után folytatódott A denevér. Harald Serafin bevezetőjében többek között elmondta: a 20 esztendő töretlen sikerének egyik titka az, hogy igyekezett az operetteket autentikusan előadatni, óvakodott azok modernizálásától. Vezérelve, hogy az operett 90%-ban – de legalább 80%-ban – ugyanúgy hangozzék el, ahogyan azt szerzője megálmodta, megírta. Nos, az a tízszázaléknyi aktualizálás, amelyet Serafin A denevérnél megengedett, alighanem a Helmuth Lohner által parádésan alakított Frosch fegyőr szerepében sűrűsödött össze. A nagyoperett egyetlen „beszélő”, kizárólag prózai szerepe – mértékkel és ízlésesen – meg volt tűzdelve aktuálpolitikai komikummal és nyelvi leleménnyel; húsz percen át dőlt a közönség a kacagástól. Sajnálatos ugyanakkor, hogy éppen emiatt a hosszas, nyelvi furfanggal és helyi közéleti utalásokkal terhelt betét miatt a közönség németül nem értő részének figyelme lankadni kezdett. Amúgy is jócskán éjfél után járt már az idő, a Rozália-hegység felől a másnapi front előjeleként hűvös szellő bukott alá –, így bizony megindult a fáradtabb külföldi nézők lassú elszivárgása.

A maradók ezreit azonban bőségesen kárpótolta a látványban és zeneileg egyaránt pompás végkifejlet. A finálé után szűnni nem akaró vastaps köszöntötte a társulatot, s elsősorban is generációk „operetthercegét”, a búcsúzó Harald Serafin professzort. A társulat hatalmas fejű napraforgókkal, átölelve, felállva tisztelgett a leköszönő intendáns előtt. (Úgy tűnik, a 21. századi közönség kissé hadilábon áll a helyzetnek megfelelő tetszés- és tiszteletnyilvánítással: ez volt az a pillanat, amikor szép lett volna, ha a nézők is felállva folytatják a tapsot, azonban mind a hatezer ember ülve maradt )

„Mondjátok el mindenkinek: jól érzem magam!” – üzente csillogó szemekkel a 81 esztendős ünnepelt művész a színpadról a nézőknek. Majd lassan elsötétedtek a fejlámpák, s valahonnan hátulról, a Fertő sötét vizéről milliónyi színes tűzvirág szállt, szállt fel az osztrák-magyar égre

Dr. Buda Botond