A fogorvos zeneszerző nem érez alkotói válságot

Azóta töretlen a pályája: több nagylemez, számos koncert, százharminc film zenéje, és a legkülönfélébb komolyzenei kompozíciók kötődnek nevéhez.

- Emlékszik még, mit játszott nyolcévesen a régi szombathelyi zeneiskolában?

- Persze, a Für Elise-t a nagytemplommal szemben lévő zeneiskola dísztermében. Nem nagyon volt kedvem a koncerthez, a fellépés előtt pár perccel szedtek le az utcán egy villanyoszlopról. A darabot végül is jól eljátszottam, annak ellenére, hogy a lábam nem ért le a pedálokig.

- Az ön vasi kötődése közismert: Kőszegen élt szüleivel, Szombathelyre járt zeneiskolába. Meglepetéssel olvastam, hogy az életrajzi lexikonok Budapestet jelölik meg születési helyeként.

- 1936-ban született volna meg a család első gyermeke, de Szombathelyen elmulasztották anyámon a császármetszést megcsinálni, és a gyerek meghalt. Érthető, hogy apám, aki orvos volt, bizalmatlan volt a szombathelyi kórházzal szemben, ezért anyámat Pestre vitte, amikor közeledett a szülés ideje, én így ott láttam meg a napvilágot. De 1941-től 1949-ig Kőszegen laktunk. Akkor el kellett hagynunk a várost, mert apám, aki soha semmilyen hatalomnak, pártnak nem hódolt be, vagyis, ahogy akkor mondtuk, idegen test volt. Meg hogy nem kell oda kórház. De ez nem igaz.

- Mi volt az első melódia, amit eljátszott?

- Háború volt, az utcán orosz katonák vonultak, és egy dalt énekeltek. Én három-négy éves lehettem, felmásztam a zongorára, és eljátszottam a melódiát a billentyűkön. A dalra már nem emlékszem. Először a kántorhoz vittek, ő tanítgatott, majd Szombathelyen folytattam a zongoratanulást. De később be is költöztünk a városba a Petőfi Sándor 33. szám alá, a nagyapám házába. Ott most emléktábla hirdeti, hogy Weöres Sándor is ott lakott valamikor. Később, körülbelül tizenöt évesen megnyertem Keszthelyen egy zongoraversenyt. Olyan fölénnyel, hogy még véget sem ért a verseny, már közölték, hogy én leszek a nyertes. Mint rendkívüli tehetséget felvettek a Zeneakadémiára, amikor feljöttem, közölték, hogy nem kapok kollégiumot, mert apám értelmiségi. Így hétvégeken vonattal utaztam fel Budapestre, és magánúton végeztem el az akadémiát Wehner Tibornál. De mivel 1959-ben felvettek az orvosi egyetemre, nem tudtam az utolsó vizsgáimat letenni, mert két egyetemnek nem lehetett akkor egy személy a hallgatója. De három-négy év után már tanítottam.

- Mikor fordult a dzsessz felé?

- Amikor még Szombathelyen laktam, sokat hallgattam középhullámú külföldi rádióadókon dzessz-zenét. Nem volt valami élvezetes, mert egyszer elment a hang, máskor visszajött. Éjjelenként sugározták a műsort, édesapám sebész volt, aludni szeretett volna. Sokszor mondta, ne haragudjak, kapcsoljam le a rádiót, mert ha nem tud aludni, másnap nem fog tudni operálni. Arra persze végképp nem volt mód, hogy azonnal zongorához üljek és lejátsszam, amit hallottam. Memorizálni kellett a számokat másnap reggelig, csak akkor próbálhattam ki a zongorán. Mi még így tanultuk a műfajt. Szakcsival azon gondolkodtunk együtt, hogy a bal kezet hogyan kell használni. Azokban az időkben se magnónk, se lemezjátszónk nem volt, csak a rádió. Lehetséges egyébként, hogy ezek a mostoha körülmények nagy szerepet játszottak abban, hogy az én generációm talpon tudott maradni. Akkor kommunizmus volt, a szabadságot a zene, az improvizáció jelentette számomra. Kimondani nemigen lehetett, amit gondoltunk, azt reméltük, zenélni azért lehet. De ez sem volt igaz teljes mértékben, egy alkalommal, már 1956 után, egy bálon játszottak a Garai Attiláék dzsesszt, kijött az ÁVÓ, és szétverte az egész bált.

- A dzsessz tiltott műfaj volt?

- Igen, kijött a rendőrség, leállította a zenét. Egy idő után valamiért a KISZ kiállt mellette, akkortól elindult egy pozitív folyamat. Bár, amikor 1965-ben elkezdtem dzsesszt tanítani, még nem fogadtak be minket az akadémiára. Először a Semmelweis utcai tanárképzőben tanítottunk, majd a Postás Művelődési Házba kerültünk. A mai napig nem az akadémián vagyunk.

- Sokan nem értik, hogy lehet a fogorvosi praxist összeegyeztetni a dzsesszel. Ön mindig párhuzamosan csinálta a kettőt?

- Igen, a mai napig így van, osztályvezető főorvos vagyok. Édesapám halála után anyám egyedül maradt Szombathelyen, 1969-ben felhoztam magamhoz Budapestre. Felelős voltam érte is, nem engedhettem meg magamnak, hogy csak zenéből éljek. Akkor csináltam az első filmzenét Bacsó Péternek, de nem tudhattam, hogy lesz-e következő. Összesen százharminc film zenéjét komponáltam meg, senki nem írt ennyit. Édesanyám tizennyolc éve meghalt, de én akkorra már megszoktam ezt a megterhelést.

- Hogy bírja? Sportol, jógázik?

- Dehogy. Egyszerűen annyi energia szorult belém, a másik, hogy nagyon könnyedén csinálok mindent. Ha leülök, akkor írok, nálam nincs alkotói válság. És örülök, és eltelik egy nap, közben hála isten, nem gondolok arra, hogy mi van a világban.

- Nemrég egy interjúban azt mondta, azért vagyunk a világon, hogy másokon segítsünk. Túl sok embertől nem hallani ezt.

- Nagyobb baj, hogy nem csinálják. Mi nagyon szegények voltunk, nagyon erős volt ezért a családi kötelék. Nem azt mondom, hogy éheztünk, de volt, hogy a szemétből vettük ki a kenyeret. Ilyen helyzetekben az összetartás erősödik. Ahol gazdagság van, ott viszont szétesik a család. Ez bennem maradt egész életemre. Minket állandóan üldöztek, az igazi okát sosem tudtuk. Apám sosem akart párttag lenni, ráadásul szláv vér is csörgedezett benne. És sehová nem akartunk belépni. Egyszer apámat be is hívták az iskolába, merthogy én nem voltam úttörő. Azt kérdezte, miért, ez kötelező? Mondták, nem, de hát mindenki az. Erre apám azt mondta, ha majd kötelező lesz, üzenjenek. Amikor koncerten először láttam, hogy sírnak a nézők, rájöttem, hogy egészen másról van itt szó, mint hogy én tudok-e zongorázni vagy sem. Az orvosi praxis is művészet. Az orvos személyisége a gyógyításban ötvenegy százalék. Emlékszem, az apám idejében nem volt még semmilyen komoly műszer, mégis mindent tudtak gyógyítani. A rendelőmben elsősorban a művészek, zenészek keresnek fel, de aki csak úgy bejön az utcáról, nemigen hiszi el, hogy én ugyanaz az ember vagyok, aki zongorázott a koncerten vagy a tévében.

- Vas megye, Szombathely mit jelent az ön számára?

- Amikor tudok, jövök. Ott fekszik anyám, apám, nővérem, az én nevem is már ki van írva a szalézi kriptában.

- Csak az évszám hiányzik.

- Hála istennek... A legvégén visszatérek Szombathelyre.

- A hétfői koncerten mit hallunk?

- Sok mindent csináltam életemben, így színes lesz a műsor. Három filmzenéből szólalnak meg részletek, Bacsó Péternek ajánlok egy darabot. Ott lesz a koncerten Törőcsik Mari, meghallgatja azt a darabot, amelyet a Fábri Zolinak, Illés Gyurinak és Latinovits Zoltánnak ajánlottam. Két dobos lép fel velem, Balázs Elemér és Kőszegi Imre, bőgőn Berkes Balázs fog játszani. Lesz egy szaxofon-kvartett, amivel a Kék rapszódiát játszom. Szimfonikus zenekarral szvitet fogunk játszani, két karmester jön, Meskó Ilona és Ligeti András. Misémből is elhangzik két rövidebb részlet kórussal, nagyzenekarral. A zongoraversenyemből is játszom két tételt.