Abszurd életképek a Dunántúlról

Segítség, nem merek áthajtani!
   
Kétségbeesett autóvezető telefonált a rendőrségre azzal, hogy gondjai támadtak az M7-es autópálya köröshegyi völgyhídjánál. A telefont felvevő ügyeletes végighallgatta az idősebb férfit, aki elmondta, hogy nem karambolozott, nincs műszaki hibája, az útviszonyok is megfelelőek, nem is lett rosszul, de kénytelen volt megállni az autópályán, közvetlenül a látványos panorámát kínáló völgyhíd előtt. A faggatózásra, hogy mégis, mi a probléma, miért nem megy tovább, a telefonáló közölte: a nagy magasság miatt nem mer ráhajtani a hídra.

Végül bevallotta azt is, hogy tulajdonképpen segítséget szeretne kérni a rendőröktől: valaki legyen már olyan kedves, és vezesse át autóját a túloldalra, onnan aztán majd ő hajt tovább...

A rendőrök rövid időn belül meg is érkeztek a megjelölt helyszínre, a férfi valóban ott állt, és várta, hogy átvigyék az autóját. A járőrök udvariasan beültették a kocsijába, egyikük a volán mögé telepedett, és pár perc múlva már át is értek a félelmetesnek hitt szakaszon. Az autó tulajdonosának megpróbáltatásai azonban ezzel még nem értek véget.

Miután szerencsésen átjutottak a túloldalra, a rendőrök elkérték a papírjait, és közölték vele, hogy szívesen segítettek, de sajnos ennek büntetés az ára. Autópályán, ráadásul hídon ugyanis tilos indokolatlanul megállni, emiatt elkerülhetetlen a szabálysértési feljelentés. Szükség lesz ugyanakkor az orvosi alkalmassági felülvizsgálatra is, mert ha valaki autóvezetőként nem tud végighajtani egy hídon, akkor nem biztos, hogy pszichikailag alkalmas a vezetésre, így pedig akár a jogosítványától is megfoszthatják.

A járőrök próbálták megértetni az idős autóvezetővel, hogy ha tart a nagy magasságtól, nem muszáj az autópályán közlekednie, hiszen minimális kitérővel, a Balaton-parton, a párhuzamos főúton is mehet.

A sofőr azonban állítólag éppen a panorámára lett volna kíváncsi...
Egy szegény nagymama gazdag öröksége
   
Az idős asszonyt úgy ismerték a faluban, mint akinek nincs túl sok pénze. Többször is hiába ajánlottak segítséget neki, vittek volna számára naponta melegételt is, ám a jó szándékú felvetéseket mindig visszautasította azzal, hogy nem tud érte fizetni. Egyedül élt, láthatóan szegényes körülmények között. A falubeliek mindössze egyetlen hozzátartozóról tudtak, aki azonban távol, nem ritkán külföldön volt, és csak néha látogatott el hozzá.

Az asszony halálakor a helyi önkormányzatnál nem is tudták, hogy kit kellene keresniük a szomorú hírrel, de bizonytalan ideig várni sem lehetett a temetéssel. Az asszonyt mint rászorulót a falu önkormányzata saját költségén temettette el. A lakó nélkül maradt házát kitakarították, a felesleges holmikat kirámolták, eltüzelték.

Hosszú hetekkel később egyszer csak előkerült a távoli rokon, akinek furcsa lett, hogy nagyanyja nem veszi fel a telefont. Az unoka az önkormányzatnál érdeklődött, hogy mit tudnak a nagymamáról, akinek elhunytáról csak ekkor értesült. Közölték vele, hogy az önkormányzat költségén megadták számára a végtisztességet, a házat pedig rendbe rakták.

Az unoka a nagymama ingóságai után is érdeklődött, amire azt a választ kapta, hogy nagy részét megsemmisítették, elégették, hiszen mások számára már használhatatlan lett volna.

"És mi lett az ágyneművel?" - tette fel a kérdést a rokon, amire ugyancsak az volt a válasz, hogy a szegényes holmit szintén eltüzelték.

Azt ugyanis senki nem sejtette, hogy a párnaciha volt az idős asszony "trezorja". Egyedül az unoka tudta, hogy abban 12 millió forintot őrzött - mindhalálig.

Forrás: MTI - Lendvai Béla