Attila küzdelme a leukémiával - Miért pont velem történik ez?

Pedig már bármit megehet. Na, ma reggelire a meleg tejet szívesen itta. Sokfajta gyógyszert kap, azokat nem mindig akarja bevenni, de egy kis beszélgetés után megérti: ettől függ a gyógyulása. 

Anikóval, azaz Sólyom Attilánéval a kis Attila mindennapjairól beszélgetünk. A napi kis küzdelmekről, amelyek során a negyedikes kisfiú időnként mérlegre teszi arasznyi életét. Ilyenkor a folyton folyvást visszatérő - kimondott vagy nem kimondott - , töprengésre súlyos okot adó kérdései: Miért velem történik mindez? Hogyan volt lehetséges, hogy egyik nap még jól voltam, most meg hol így, hol úgy? Miért történhetett meg egy ilyen jó futóval, aki a széllel is versenyre kelt, akit villámlábúnak hívtak az osztálytársai, hogy most mindent csak visszafogottan tehetek, ahogyan bírom. Csak annyit.

Nehéz percek ezek egy kisfiúnak. És nehéz percek egy édesanyának. 

- Már a hatodik órán is ott marad az iskolában, s bizony gyakran azzal jön haza, hogy elfáradt. Időnként fájlalja a lábát is - meséli tovább Anikó.

Nekem meg eszembe jutnak a kis Attilának azok a komolyan kimondott szavai. Amikor feltűrte pulóvere ujját, s hol egyik, hol a másik csuklóját, rajtuk a hegeket mutatva felnőttesen kijelentette: 
 
- Nekem sajnos nem túl jók a vénáim. És sajnos ebből  baj is volt a kórházban. Óvatosan firtatom: Fájt-e a sok szurkálás? Mire ő még komolyabban, a szemembe nézve, nagyon csendesen válaszolt:
 
- Tetszik tudni, hozzá lehet ahhoz szokni.

Dehogy lehet, tiltakozom magamban, s csak bámulok a kis hősre. Erre a vékony dongájú, rosszul evő, kedves mosolyú, sötét szemű  kisfiúra, akit testőrök vigyáznak: az osztálytársai. Mert szeretik.
 
Vasárnap szülinapja lesz a kis Attilának. Meghívtak rá, legközelebb erről olvashatnak.