Elkísértük az iskolába a kis Attilát

Csütörtökön egy nyelvtan-órát "úsztak meg" Attila, - itt Tillának nevezik - osztálytársai. Az elmúlt tanévről beszélgettünk, amit Tilla magántanulóként a kórházban töltött. Kezdésként bemutatta barátait. Hosszú volt a felsorolás, kiderült: az egész osztály barátja ennek az aranyos kisfiúnak.

Néhány perc múltán értettem, miért. Az osztálytársai kezdték mesélni, mi mindent tettek Attiláért. Peti, Damján, Balázs, Virág, Rebeka, Dorisz, Bálint és a többiek szavaiból kirajzolódott egy nagyon jószívű, összetartó közösség.

Meglepődtünk, amikor a harmadikos évnyitóra csak a szülei jöttek el Tillának, az első tanítási napon tudtuk meg Erika nénitől, milyen nagyon beteg; minden reggel 8 órakor erőt küldtünk neki, s akkor ő is ránk gondolt; írtunk neki meséket és képeslapot, küldtünk játékokat, rajzokat, ajándékokat; Luca napján pénzt gyűjtöttünk az egész iskolában, hogy könnyebb legyen a szüleinek; nagyon sokat gondoltunk rá, sokszor beszélgettünk arról, de jó lenne, ha meggyógyulna Tilla; a keresztapukám a paksi atomerőműben dolgozik, onnan egy olyan porszívót kaptak, amelyik vizes tisztításra alkalmas, mert az jót tesz Tillának; az én szüleim az ő szüleit hozták-vitték Kőszeg és Szombathely között; a doktor bácsinak is írtunk, hogy gyógyítsa meg, legyen újra villámlábú, mert Tilla nagyon jó futó; én az egyik testőre vagyok, vigyázunk rá az udvaron, nem szabad elesnie.

Dióhéjban ennyi. Csak a töredéke, amit hallottam tőlük. De érthető, miért: minden gyereknek olyan osztályt kívánok, mint a Béri Balog Általános Iskola negyedike. Amelyikbe Sólyom Attila jár.