Fenomenális alakítás Szerémi Zoltántól A kis Lordban

A közönség hosszan tapsol, a színészek újra és újra visszajönnek meghajolni. De előbb-utóbb muszáj elengedni őket. Szerémi Zoltánnal egy szombat estén, A kis Lord után beszélgettünk.

- Alig öt perce ért véget az előadás. Elfáradt?

- Kicsit - de ez jóleső fáradtság.

- Nagy siker volt.

-  Igen?

- Nem így érezte?

-  Ma azt éreztem, hogy nagyon sokan vannak a nézőtéren és nagyon figyelnek. De az is előfordult már, hogy az én figurámat például rögtön levették, rájöttek, hogy itt valami defekt van, és nagyokat derültek Havisham összes megmozdulásán. Most meg úgy láttam, hogy érdeklődnek, várják, hogy mi lesz. És persze: éreztem azt is, hogy tetszett.

- Fontos, hogy sokat nevessen a közönség?

- Egyáltalán nem elvárás a nevetés - bár meg kell mondanom, hogy a próbákon mi nagyon sokat nevetgéltünk mindenféle dolgokon; de az ilyenkor nem számít. Csak az számít, hogy a közönség mit visz magával.

- A szünetben innen is, onnan is hallottam, hogy az a Havisham egyszerűen fenomenális.

- Tényleg? Na, ennek nagyon örülök.

- Lehet arról beszélni, hogy miképpen született meg ez a figura? A sajátos mozgásával, hanghordozásával  az akkurátus, szeretnivaló groteszkségével.

- A próbafolyamat elején kiderült - és ez nagy megtiszteltetés számomra - , hogy András (Jeles András, öl.) tulajdonképpen nekem írta ezt a szerepet. A regényben természetesen szerepel Havisham ügyvéd, aki elindul Amerikába a kis Lordért, de a színpadi változat több jelenetét az első betűtől az utolsóig András találta ki. A lánykérést például teljes egészében ő írta. Ráadásul nagyon jó - és jól mondható  - mondatokat kaptam tőle, úgyhogy hálás szerep mindenképpen. Andrásnak szerzőként és rendezőként erős képe volt a figuráról  de nyitott volt mindenre, együtt gyalultuk, együtt találtuk ki ezt a furcsa, fejkapkodós ügyvédet. A próbák során az is megesett, hogy fölajánlottam, legyen ő Havisham  annyira jó volt benne. Nem előjátszotta a szerepet, erről szó sincs: egy-egy mozdulatban, villanásban fölmutatta az egész embert. Mivel az életben nem igazán vagyok olyan, mint Havisham, külön érdekes számomra, hogy miképpen látta meg bennem ennek a szerepnek a lehetőségét. Úgy látszik, látta. Én meg láttam annak idején az ő legendás, sokat vitatott kaposvári előadását, a Valahol Oroszországbant. Nagyon bírtam. Szeretem az elrugaszkodott, merész színházat. Nagy őrültségekben szeretek benne lenni: minél őrültebb, annál jobb. Semmi sem sok,  a fantáziához képest semmi nem lehet sok. András ilyen értelemben partnerére akadt bennem.

- Az ön számára pedig ez az első szerep Szombathelyen, amelyben úgy igazán megmutathatta magát, nem?

- Olyan sok minden kell ahhoz, hogy valami úgy igazán összejöjjön  hogy egy hang erősen, jól megszólaljon. Függ a rendezőtől, a kollégáktól, a csillagok állásától  a fene tudja, hogy még mitől. Lehet, hogy isteni a darab, parádés a szereposztás  és valahogy az egész mégsem az, ami lehetne, aminek lennie kéne. Ez is a misztériuma a színháznak: hogy nincs a sikerhez biztos recept. A bizonytalanság az egész próbafolyamat során ott bujkál, sose lehet tudni  senki, a rendező se tudja , hogy amivel hetekig dolgozunk, abból megszületik-e a végén valami. És főleg, hogy szereti-e majd a közönség. A kis Lordról tényleg elmondhatom, hogy ilyesmit akartam, erre vágytam. Jónéhány pozitív visszajelzést kaptam; a kollégáktól is, ami pedig köztünk többnyire nem szokás. Tesszük a dolgunkat, a bemutató után gratulálunk egymásnak - és ennyi. De azt hiszem, ha visszanézünk az elmúlt három évre, igazán nem panaszkodhatunk: a közönség megszerette a színházat. Szívesen gondolok vissza az előadásokra, a 9700-tól az Anconai szerelmesekig.

- Ami azt illeti, a Gyémánt és arany...-produkció koreográfiáját a 9700-ban akár Havisham is elkövethette volna. Bár az ügyvéd, mint tudjuk, az operát részesíti előnyben, udvarláshoz legalábbis. Meglepő -  vagy ki tudja, hogy meglepő-e -, amikor a hajón dalra fakad.

- Hogyan énekel a kommandós - ez volt a helyzetgyakorlat tárgya a 9700-ban. A kis Lordban pedig az volt a feladat, hogy ne szépen énekeljem a Puccini-áriát - abban nincsen semmi -, hanem egy kicsit másképpen, hogy mulatságos legyen. De nem is csak mulatságos. Szerintem az igazi színház - és ebben megint közös a hang Jeles Andrással - a sírás és a nevetés határán egyensúlyoz. Az a legszebb, amikor a néző nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Érdekes: A kis Lord lánykérős jeleneténél például annyit szórakoztunk a próbákon, hogy azt elmondani nem tudom. Volt, hogy szinte hemperegtünk a nevetéstől. Az előadásokon meg azt tapasztalom, hogy eleinte nevetgél a közönség  aztán egyszer csak mindenki elkomorodik. Pedig ott is elég furcsákat mond, elég furcsa helyzetekbe kergeti magát szegény Havisham. De egy idő után a nézők már nem nevetnek. Nem tudnak. Inkább megszánnak a végén. Számomra a színész legősibb őse a bohóc. Nézed és tényleg nem tudod, hogy sírjál vagy nevessél. A legnagyobb komikusok a világon vagy akár Magyarországon mind nagyon-nagyon jó színészek voltak - ők a példaképeim, akkor is, amikor Havishamet játszom.

- Egyébként hogy érzi magát Szombathelyen? Ilyesmire számított?

- Nem volt határozott elvárásom. Érdekes emberek gyűltek össze - mind egy-egy külön univerzum -, bizakodó voltam, amikor megérkeztem; és az vagyok most is. A szombathelyi történet még mindig nem dőlt el - és most megint nagy változás előtt állunk: hamarosan megnyílik a színház. Az évadban olyan rendezőgárdával dolgozhatunk együtt - Jeles András, Valló Péter, Béres Attila, Mohácsi János -, amely névsor hallatán a szakmában bárki azonnal lábhoz teszi a fegyvert. Érik a gyümölcs. Egyébként a színházi gyümölcsök hosszan érnek. Amikor Szolnokon Schwajda György elkezdte tizenkilenc új színésszel azt a később legendássá váló időszakot, hát az a társulat hiába volt ott összerendelve, eltelt három év, mire igazán el tudtunk egymással beszélgetni. Pedig közben készültek a produkciók. De az nem úgy megy, hogy összeterelünk embereket, hogy akkor most tessék barátkozni, tessék közösség lenni, egymásért küzdeni. Az hosszú folyamat - és ezt Jordán Tamás pontosan tudja. Fontos, hogy együtt legyünk. Fontos, hogy a város továbbra is akarja és szeresse a színházat; és fontos, hogy sikeres produkciók szülessenek: ők pedig jöjjenek, nézzék.

- Állandó kérdés: És mi a helyzet a zenével?

- Jaj, istenem, a zene - kabalából nem kéne beszélni róla.

- Készül valami éppen?

- Zeneszerzés mindig van folyamatban, de újakat már nem is kéne írnom  ha csak a régi projektjeimet beizzítanám, két évre való elfoglaltságot adnának. Varró Daninak például rengeteg versét megzenésítettem  egy időben maga a költő is gyakorta járt hozzám, hallgatózni... Na jó, volt, hogy mellé csülkös bablevest is kapott!

- És ezt csak úgy mellékesen mondja? Ráadásul hagyja talonban?

- Amilyen hülye vagyok. Varronesz - ez az est címe. Zenei paródiák. Annak idején talán Létay Dóri adta a kezembe a Bögre azúrt  - hogy ezt muszáj elolvasni, de tényleg -, egy minisztériumi ösztöndíjjal világot láttam éppen, és Madrid meg Barcelona között, a vonaton olvastam végig. Rögtön tudtam, hogy a Szilvalekvár és a Zabpehely-t meg kell zenésítenem, aztán jött a többi, huszonegyig meg sem álltam.

- Végigjátszotta az operett-irodalom összes táncos komikusát; játszott a Vígszínházban, Miskolcon, Szegeden, Veszprémben  és, ahogy említette, Szolnokon, a legendás időkben. Éppen most olvastam valahol, hogy nem is tudjuk már, ki volt valójában Schwajda György, és mit vesztett vele a színház.

- Mi azért tudjuk. Mertz Tibivel beszélgettünk erről annak idején: Schwajda kicsit olyan volt, mint Csoszogi, az öreg suszter a József Attila-novellából. Ritkán szólt bárkihez egy jó szót  inkább tüntetően morcos volt mindig. Mégis: volt benne valami tyúkanyós melegség, amit a színészek, sajnos, nagyon szeretnek, hiába tagadják. Mostanában sokan avíttnak tartják a társulati létezést, szerintem nincs igazuk. A szolnoki a legklasszikusabb társulat volt. Gyuriért tűzbe mentünk volna - és viszont. A hiánya fáj nagyon  azt a szolnoki időszakot sokat emlegetjük, kár, hogy abban az állapotában már soha nem jön, nem jöhet vissza. Mert közben, valljuk be, Gyuri is változott, mint mindannyian. Én csak arra hat évre tudok gondolni, '86-tól '92-ig, amikor együtt voltunk. Meghatározó korszaka az életemnek: kicsit olyan, mint az anyaméh, az ember mindig azt keresi, oda vágyik vissza.

- Most, a nyáron néhányan mintha meg is próbáltak volna visszamenni az anyaméhbe, ha nem is egészen Szolnokra: szinte hihetetlen, de húsz év után ugyanaz a csapat  mások mellett ön, Szalay Kriszta, Cserna Antal, Tóth József, Mertz Tibor - újra színre vitte Goldoni komédiáját, A legyezőt. Ismét életre kelt a KomediFrancEz társulata. Milyen volt?

- Isteni. Volt, akivel húsz év után most találkoztam először, de gyorsan újra egy hullámhosszra kerültünk. Na, az a munkamódszer igazán közel áll a szívemhez. Addig próbáltuk  húsz éve is, most is - a saját ötleteinket, amíg mindannyian azt nem mondtuk, hogy rendben: mehetünk tovább. Egyetlen olyan momentum sem maradt az előadásban, amit ne csiszoltunk volna a szerintünk legtökéletesebb formáig. Rengeteg vitám adódott abból mindig a kőszínházban, hogy úgy gondoltam: nem kéne továbbmenni, még foglalkozni kéne a jelenettel. De valami okból mindig tovább kellett menni - így születtek a flottul lebonyolított, de meg nem rendezett előadások -, mondjuk, mert szorított az idő, és jaj, mi lesz, ha nem tudjuk a bepróbált jeleneteket rögzíteni. Miért ne tudnánk? Ráadásul sokszor a végső periódusban - amikor már sokat tudunk a darabról - születnek a legjobb, legfinomabb ötletek. Különben is: miért kéne a rosszat rögzíteni? Azt kell rögzíteni, ami jó.

És akkor a végére - csatolva - még egy meglepetés. Az Énekkarácsony című dal néhány sora - az is személyesen Szerémi Zoltántól: "A fát körülállva az ünnepi szívek/Egészen a másikig érnek./Csillagot szór a sok fényes szempár,/Kéri: Te Pillanat, így maradjál még (...)"

OLDALTÖRÉS: Egy titkos ember - jegyzet

Egy titkos ember

Egy titkos ember

Egy titkos ember

A beszélgetés egy pontján azt is muszáj megkérdezni, hogy a kis Szerémi Zoltán mikor gondolt először arra, hogy színész lesz.

Tényleg kicsi voltam: 16 éves koromig jóval kisebb növésű, mint az átlag. Mindig az osztály bohóca voltam, de versmondó versenyekre nem jártam. Már akkor is ilyen titkos ember voltam. Sokáig titokban vágyakoztam a színészet után is. Érettségi után eltelt öt év, mire jelentkezni mertem a főiskolára  igaz, akkor már a KISZ Központi Művészegyüttes tagja voltam , elsőre nem vettek föl, akkor kerültem a Nemzeti-stúdióba. Tény, hogy sokáig szunnyadt bennem a vágyakozás a színház iránt  de valahogy nem volt reális. Nagyon nagy igazság, hogy az ember semmit nem tud elérni, amíg nem hiszi el, hogy képes rá. És én sokáig nem hittem el, hogy keresnivalóm van ezen a pályán. Pesten születtem, de 17 éves koromig Dunaújvárosban éltem - a szüleim fiatal házasokként költöztek oda: épült a város -, szóval tulajdonképpen vidéki fiú voltam, tele mindenféle kényszerrel meg komplexussal. Nekem egy színművészeti főiskolás - hát az olyan volt, mint egy marslakó.

Másik dimenzió. Aztán egyszer egy amatőr fesztiválon láttam egy főiskolás Karinthy-estet, már azt is Máté Gábor rendezte. Nagyon tetszett  ám a dolog elvesztette a földöntúliságát. Láttam, hogy a főiskolások nem mások, mint fiatal fiúk, akik kiállnak a színpadra játszani. Abban a pillanatban rájöttem, hogy a színészet nagy dolog ugyan, de nem elérhetetlen. Amikor elsőre nem vettek fel, akkor én abba belepusztultam, annyira rosszulesett. Most már tudom, hogy jót tettek velem: a Nemzeti-stúdiót kár lett volna kihagyni. A katonaságot persze inkább kihagytam volna.

És még mindig motoszkál itt valami, ami nem hagy nyugodni. Mégis miben bízik Havisham, amikor beállít Mrs. Errolhoz a doboz bonbonnal?
 
Havisham értékrendje szerint nem vesztes pozícióból indul a csatába. Szép nyakkendőt vesz, kirittyenti magát. Persze, éppen ez benne a képtelenség: miből gondolja szegény, hogy lehet olyan nő, aki ezeknek a mondatoknak a hallatán csatlakozik hozzá.

(Közben meg ez a kettősség a legszebb benne: hogy - érző emberi lélek - aki így tud megnyilvánulni. De az ajándéknak szánt doboz bonbont azért nem hagyja ott a fiaskó után, csak egyetlen szemet belőle.)