Kontextusok

A színházi találkozóra ezúttal Lőrincz Katalin táncművész, Rockenbauer Zoltán művészettörténész, Zappe László kritikus, Bicskey István színész, rendező, koreográfus válogatott  a 2011. március elseje és 2012. február 29-e között  bemutatott több száz előadás közül; a budapesti és a vidéki kínálaton  kívül  természetesen beleértve a határon túli magyar színházak bemutatóit is.

Azt a tényt, hogy a szombathelyi Szentivánéji álom  benne van az országos színházi találkozó  versenyprogramjában, talán Milan Kundera segítségével sikerül értelmezni.

A provincializmus - Kundera fölfogásában - azt jelenti, hogy egy kultúra képtelen kilépni a saját kis kontextusából, és a tágabb nagy kontextusban szemügyre venni önmagát. Ebbe a hibába Kundera szerint nagy és kis kultúrák egyaránt beleeshetnek; csak a nagyok provincializmusa a magabiztos szűklátókörűségből, a kicsiké pedig a különféle védekező és bezárkózó mechanizmusokat kitermelő frusztráltságból ered. Így vagy úgy, a művészet (színház, irodalom stb.) szempontjaihoz egyiknek sincs köze (sokkal inkább történelemhez, politikához). Vagyis a  tanulság az, hogy: "Az esztétikai érték iránti közömbösség szükségképpen provincializmusba süllyeszti az egész kultúrát". (Milan Kundera: A függöny, Európa Könyvkiadó, 2005.)
 
Kundera formulája Magyarországot tekintve akár még a sokat emlegetett Budapest-vidék viszonylatban is alkalmazható. Mindenesetre a Weöres Sándor Színház megalapítása 2007-ben megadta az esélyt a Nyugat királynője cím iránt nosztalgiát tápláló, kitörési pontként általában is a kultúrát emlegető Szombathelynek arra, hogy érvényesen  kilépjen a saját kis kontextusából, és a nagyobb  kontextusban is szemügyre vehesse önmagát.
A színházalapítás után lassan öt évvel (a korszerűsített Akacs Mihály utcai épületben megkezdett első teljes évad végéhez közeledve) kimondható, hogy a Weöres Sándor Színház úgy foglalta el a helyét Szombathely kulturális életében, hogy közben a legnagyobb nyugalommal nézhet önmagára akkor is, ha viszonyítási pontnak  nem a helyi közeget, hanem az országos színházi életet választja. (És akkor ennél messzebb most ne menjünk. Esetleg megjegyezhetjük azt is, hogy az igazán jelentős teljesítmények mindig a kis kontextus és a nagy kontextus összhangjából születnek; elég Csehov vagy Shakespeare  életművére gondolni.)

Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak a jelentőségét, hogy Jeles András éppen Szombathelyen foglalja el a színházat; hogy Mohácsi János visszatérő vendég; hogy Valló Péter, Béres Attila vagy Keszég László szintén meghatározó előadásokat rendez itt évről évre. Ahogy nem feledkezhetünk el arról sem: a színházalapítást megelőző húsz évben egyetlen valamirevaló színházi ember sem mulasztotta el megjegyezni, ha a szombathelyi színház esélyeiről kérdeztük: állandó társulattal bíró kőszínházat létrehozni nagy tett - de okosan és érzékenyen működtetni ha lehet, még nagyobb. A társulat és a közönség jó esetben együtt fejlődik, hangolódik egymásra - a nyitottság, a kíváncsiság, a tanulni vágyás jegyében. A színház tükröt tart, hangzik el a   Hamletben, amelynek különös parafrázisát  éppen most tűzte műsorára a WS Színház. Tükörbe nézni persze nem mindig egyszerű. (A maga módján pont erre példa a Rák Jóska, dán királyfi-előadás, amely a rendszerváltás kontextusában helyezi el a nevezetes Shakespeare-tragédiát.)

Tükröt tart a Mohácsi-féle Szentivánéji álom is - nekünk, a kornak, de még Shakespeare-nek is, akiről tényleg kiderül, hogy eleven, mai, viszont se nem unalmas, se nem fennkölt. Miközben titokban szíven üt. (Mint amikor Oberon szerepében Mertz Tibor meg-megérinti az éjszaka vándorait.) Mohácsi János nagyvonalú, könnyed, ironikus, szép előadást hozott létre a színészekkel, akik általában azért kedvelik őt, mert valami titokzatos módon a legjobbat képes kihozni belőlük. Mohácsi ráadásul úgy lokális és globális egyszerre, mint Shakespeare. Ahogy ma  nem értjük azokat a helyi utalásokat, amelyeken a Shakespeare-korabeli közönség nyilván jól mulatott (vagy sírt, miközben kiabált és köpködte a magokat), úgy valószínűleg már a pécsi fesztiválközönség se fogja érteni, hogy Szabó Győző például miért éppen céllövöldés (a mesteremberek között). A céllövöldéshez hasonló szombathelyi utalások nekünk öröm-pluszt adnak - viszont nem vesznek el másoktól semmit. (Vagyis, ha már a kontextusokat emlegettük: Mohácsi számára nincs külön kis kontextus meg nagy kontextus. Színházat csinál, és kész.)

A Szentivánéji álom úgy szombathelyi előadás, hogy akárhonnan nézzük: színház. Júniusban a POSzT-közönség nézi majd a Pécsi Nemzeti Színház nagyszínpadán, ahol Mertz Tibor, Vlahovics Edit, Bajomi Nagy György, Varga Dóra, Zayzon Zsolt, Csonka Szilvia, Horváth Ákos, Marcz Fruzsina, Trokán Péter, Nagy Cili (és így tovább) keresik egymást és önmagukat a sötétben. Ahogy Mohácsi János mondta: "Mi itt lenn téblábolunk, fölöttünk meg dúl a titánok harca".