Tóra néző panorámás buszváró: így élnek a hajléktalanok

Aki napközben sétál errefelé, ritkán találkozhat a buszváró lakóival. Nekünk szerda délelőtt szerencsénk volt: otthon leltük Sándort és Attilát. 

Sándor azt mondja: már reggel elkezdik az üveggyűjtést, és csak délután térnek haza a munkából. Ma viszont megelőzte őket a konkurencia, merthogy rajtuk kívül mások is járják a szombathelyi utcákat. Ezért aztán most csak vannak. A két férfi közül Sándor a beszédesebb. Ötödik éve van fedél nélkül, Attila csak fél éve került az utcára.

- Szóltam a barátomnak, jöjjön hozzám. Elférünk itt ketten is, és mégsem vagyok egyedül. Elbeszélgetünk, elolvasgatunk. Könyveket is kapunk kölcsönbe egy ismerőstől. Ha elolvastuk, visszavisszük, ad másikat helyette.  A környékbeli emberek is jószívűek. A szivacsokat itt kaptuk: akkor még szakállasak voltunk, azóta megborotválkoztunk.

- Egy idősebb hölgy, aki  kutyáját szokta sétáltatni, hozott takarót is, és megígérte, kimossa majd, ha koszos lesz. Egy másik hölgytől szendvicset kaptunk reggelire és meleg teát. Ha tisztességesen viselkednek, nem hangoskodnak a hajléktalanok, akkor segítenek rajtuk az emberek - tudom meg a két férfitől.

A hajlékot egyetlen piros takaró választja el a külvilágtól. - Nem gondoltuk volna, hogy az otthon szegényes felszerelésére volt, aki szemet vetett.

Tudjuk, ki vitte el a holminkat. Elbeszélgettünk vele, kértük, ilyet többet ne csináljon - meséli Sándor.

Az ég alatt lakó szombathelyiek közül talán Sándor és Attila hajléka a legelfogadhatóbb. Így, amikor azt kérdem,  mikor érzik magukat nagyon rosszul, nem igazán panaszkodnak. Egyetlen dolgot említenek.

- Mostanában éjszaka volt már mínusz tizenöt fok alatt is a hőmérséklet. Az kegyetlen tud lenni. A hideg ellen nagyon nehéz védekezni - teszik hozzá.