Törőcsik Mari börtönbe ment - Meghaltam, de jól vagyok

Törőcsik Mari szinte észrevétlenül, hátulról lép be a börtön színháztermébe. Előre köszön a raboknak. Sportosan, simléderes sapkában lépked, segítséget kér, hogy föllépjen a színpadra. Nem szeret mikrofonba beszélni, nem is kell. Némán hallgatják, hangja betölti a teret.

- Azt hittem, lesz beszélgetőtársam, ha nincs, hát kérdezzenek. Én mit meséljek magamtól? - mondja.

Aztán mégiscsak belekezd: - Heves megyében születtem. Egyébként nem vállalok ilyen beszélgetéseket, mert már öreg vagyok. Maguk is jobban járnának egy fiatal sztárral, mint egy magamfajta öregasszonnyal.

A rabok azonban nagyon örülnek, hogy eljött hozzájuk, és kérdeznek is. A központi gondolat persze a színház és a filmek. Elengedhetetlen, hogy szóba ne kerüljön a Körhinta című film. Sokan látták, szeretik, és Törőcsik Marinak is ez hozta meg az ismertséget.
 
- A legnagyobb mesterektől tanulhattam. Nem volt könnyű dolguk, semmit sem tudtam, senki sem ment velem semmire, úgy tíz évig. Ma meg már szinte bele vagyok épülve a Nemzeti Színházba.

A találkozásra a rabok is nagyon készültek. Hárman verset is szavalnak a művésznőnek, aki addig a nézőtéren foglal helyet, míg hallgatja őket. 

- El vagyok ragadtatva, itt mindenki magyarul beszél. Szépen hangsúlyoznak, jók a hanglejtések, nem úgy mint manapság a tévében, rádióban - mondja és folytatja is. - Különben meg olyan okosakat kérdeznek, én meg csak beszélek - mondja.    

- A Maár mondta, mióta meghaltam, még többet beszélek. (Maár Gyula a művésznő férje.)

Sokáig hallgatták volna még őt, de elfáradt.

Megköszönte, és csendben elvonult.