Hív az út lelkemet oda kell vinni - Zarándokok jártak a hölgyklubban

- Aki zarándokol, úton van, aki zarándokol, jó úton van - kezdték élménybeszámolójukat Emília és Andrea, akik 2013 augusztusában indultak el, és két hét alatt végigmentek a majdnem 300 kilométer hosszú Szent Jakab zarándokúton. Budapestről indulva, több várost és falut érintve, Lébényen át az ausztriai Wolfstahlba, ahol a Camino legkeletibb pontja és jelzése van.

A magyarországi út a spanyol Camino de Santiago zarándokút szeretetéből, annak mintájára született, létrehozásával megteremtődött a lehetőség arra, hogy bárki, aki szeretne, zarándokká válhasson. Emília már kétszer végigjárta a spanyolországi El Caminot, ami Santiago de Compostelába vezet, és ahol a hagyomány szerint a székesegyházban vannak eltemetve Szent Jakab apostol földi maradványai.

Magyarországi zarándokútjuk során nagy hasznát vették Emília korábbi tapasztalatainak, mert nem mindegy, hogy mi kerül a hátizsákba, milyen ruhákat, felszerelési tárgyakat, mennyi élelmet, vizet visznek magukkal. Mindent meg kell osztani: az élelmet, a terheket, még a gondolatokat is, mondta Emília, hogy kibírják a napi 20 kilométeres gyaloglást, erdőn, mezőn, dombokon keresztül, nem tévesztve az utat, amelyet végig a zarándokút jelvénye, a fésűskagyló jelzett.

A kivetítőn szép képekben elevenedtek meg az út emlékezetes pillanatai, élményei, láthatták a klubtagok, ahogy a két zarándoknő útközben megpihen az erdőszélen, vagy éppen egy park padján, vagy elfoglalják nagyon egyszerű szállásukat, hiszen a zarándoknak – mint mondták - elég egy matrac, és egy kis meleg víz, ahol lemossa az út porát, mindig mindent megköszönnek, amit kapnak. Mindketten szívesen és hálával emlékeznek vissza a segítőkész emberekre, akik vizet, jó tanácsot adtak, vagy éppen egy kis helyet a hűvös teraszon, ahol megpihentek.

Szomorúan tapasztalták viszont, hogy a zarándokút során több helyen nem volt lehetőségük bemenni a templomba imádkozni, mert zárva volt.

...vannak csendes percek, órák, amikor az ember magával beszélget, belső útjait járja. Kell, hogy legyen ideje a hálaadásnak, a köszönetnek, a fohászoknak. Aprók vagyunk a világban (bár nem ezt hisszük a mindennapokban), s erre a zarándoklaton jöttem rá. Sőt arra is, hogy „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek." ...én ezt megéltem, mondta Emília csendes mosollyal az arcán.

A hölgyek kérdésére válaszolva elmondták, örültek, amikor a célhoz értek, mert családjuk várta őket, és bár fárasztó volt az út, de készek bármikor tovább menni, újabb kihívások felé...az idén talán újra Santiago de Compostelába.

- S amikor a zarándokút véget ér, csak megköszönni lehet, hálát adni, mert igaz, hogy mi tettük meg az utat, de ezenkívül a többi szinte nem rajtunk múlt. Mi megpróbáltuk elérni a célt - mondta Emília és Rónay György Szerápion legendájából egy szép idézettel fejezte be az előadást, amelyet a hölgyek hálás tapssal köszöntek meg:

„Mit ér, hogy itt vagyunk, ha nem tudjuk, hol vagyunk? Annyit, hogy végül mégis itt vagyunk. A célnál? Nem tudom. A cél, Szerápion, sokszor maga az út, de csak ha nem céltalan, s minden célból, ha valóban cél volt, mindig új út vezet tovább. Úton vagyunk. Azt hiszem, épp elég, ha ennyit tudsz. A többi csak lidérc és délibáb, Szerápion."

Szöveg és fotó: Tátrainé Kulcsár Irén