Posztmodern versekkel ismerkedtek a szabadegyetem hallgatói

Fűzfa Balázs irodalomtörténész rendhagyó módon nemes vetélkedővel kezdte előadását: Parti Nagy Lajos nemrég megjelent „Létbüfé” című könyvéből (híres magyar költők verseinek áttétele új formában) olvasott fel idézeteket, és aki a közönség közül a legtöbbet felismerte, jutalomban részesült, csokit kapott. Az előadó hangsúlyozta: a Kossuth-díjas költő, drámaíró, író, szerkesztő, kritikus Parti Nagy Lajos meghatározó szerepet tölt be a magyar posztmodern irodalomban, Grafitnesz (2003) című verseskötete is rendkívül gazdag, sokhangú lírai életmű.

Az irodalomtörténész szerint Petőfi és Arany korában költészetünkre jellemző volt a szép beszéd, a gyönyörű költői kép, a közízlés és a szöveg közel állt egymáshoz, rá épült a nyugatos korszak is. Ettől a klasszikus iránytól tért el később Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes, de legfőképp Juhász Ferenc költészete, majd az 1970–80-as évektől kezdve Tandori Dezső, Petri György és Orbán Ottó műveiben a közízlés és az esztétikai érték már jócskán eltávolodott egymástól: amit a szakma és a költők értéknek tartanak, azt a közízlés (általában) nehezen tudja elfogadni. A posztmodern művekben fontos mozzanattá válik a humor, az irónia, a szöveg-közöttiség, meg kell tanulni „beleolvasni” a versekbe, amelyekben nem a cselekvés, hanem a kifejezés lesz a fontos.

Az előadás további részében posztmodern költők verseit olvasták és elemezték a hallgatók előadójukkal közösen, a többi között Orbán Ottó „Gondolatok egy személyi számítógép szövegszerkesztő programjának memóriájába elmentve” című versét, amely a mindenki által jól ismert Vörösmarty-vers, a „Gondolatok a könyvtárban” parafrázisa. Orbán művében rögzül a költő feladata, amely szerint „mégis” tenni kell, írni kell, ha nincs értelme, akkor is, hiszen a költő azért ír, mert a betűk, a szavak erejével próbál hatással lenni az olvasóra.

Tolnai Ottó vajdasági költő legújabb kötetéből két verset mutatott be Fűzfa tanár úr: a „Scandal” és a „Naponta újra és újra” címűt. Úgy gondolja, mindkét vers radikálisan „kis-szerű” akar lenni, a költő kicsinek mutatja be a lírai ént, kicsinek láttatja az embert, jelentéktelenségek halmazának a hétköznapi életet. Nincsenek a versekben írásjelek, egymásba fűződnek a mondatok, az olvasóra bízza az értelmezést, viszont szóismétlések, szép metaforák, szóképek gazdagítják mindkét költeményt. Attól érezzük versnek, hogy a hangneme többszörös, komoly és tréfás, az élet és a halál kérdése egyszerre jelenik meg benne – hívta fel közönsége figyelmét az előadó, aki úgy érzi, hogy Tolnai Ottó verseiben a nagyon kicsi, a nagyon profán és a nagyon emelkedett egybejátszásával mond valamit a létezés lényegéről, az örökkévalóságról, és az abba való kapaszkodási vágyunkról.

Fűzfa Balázs előadása végén Jenei Gyula „Kereső” című versével ismertette meg az irodalomszerető hallgatókat, amely Vajda János „Húsz év múlva” versének para frázisa. Különlegessége, hogy nincsenek benne nagy betűk, és a költő a sorok végén nem fejezi be a szót, hanem áthajlással folytatja a következő versszakban, és ez a vers lényege, pontosan leképezi azt, amiről szól: így távolodtunk el egymástól. Remekmű ez a vers, nagy szerepet játszik a nyelvtani forma, az áthajlásokkal való játék, ugyanakkor a költő a mai kor kellékeit használja egy régi vers segítségével, hogy felébressze bennünk a nosztalgiát, a visszaemlékezést ifjúkorunkra, első szerelmünkre:„kattintok/az egérrel, s máris mosolyogsz/felém a kristályfolyadékos kép-/ernyőről. húsz éve nem láttalak./csöndes szívem picit szaporáz.”

Tátrainé Kulcsár Irén