Az Atlanti-óceán virágos kertje – Madeira, az örök tavasz szigete

A vulkáni eredetű kis sziget, amely Portugália fennhatósága alá tartozik, Lisszabontól 978 kilométerre található az Atlanti-óceánban: területe 730 négyzetkilométer, lakosainak száma 250 ezer. A szigete(ke)t (mert két nagyobb és számos kisebb szigetből, szirttörzsből áll) Tengerész Henrik portugál herceg expedíciója fedezte fel 1420-ban, tőle kapta a Madeira nevet is. Nagyon kellemes a sziget éghajlata, az európai tél idején az átlaghőmérséklet 16, nyáron 21 fok, „nincs hideg tél és perzselő nyár, szívesen eltöltenék itt évente pár hónapot”, mondta mosolyogva az előadó.

Nem éppen kellemes emlékei között említette viszont a földet érés élményét, a sziget reptere ugyanis a tíz legveszélyesebb repülőtér listáján található: vízszintes felület hiányában a túl hosszúnak nem mondható kifutópályát részben cölöpökre, az óceán fölé építették.

Az örök tavasz szigetének meseszép fekvésű fővárosa Funchal: gyönyörű képeken csodálhatta meg az érdeklődő közönség a város régi épületeit, a botanikus kert szebbnél szebb virágzó növényeit, majd ugyancsak fotók segítségével az őstermelői piacot is, ahol a szigetlakók az egzotikus gyümölcsök, zöldségek széles választékát kínálják.

Árvainé Anilla részletesen beszélt a sziget messze földön híres népi iparágairól, a hímzésről és a kosárfonásról, mindkettőt angol telepesek honosították meg. Az angolok megtanították a helybeli nőket hímezni, majd a hímzést a szigeten 1900 körül letelepült német kereskedők fejlesztették önálló

iparággá: a fehér, elegáns hímzés elterjedt, divattá vált egész Európában, nemcsak az arisztokrata, hanem a polgári családok is szívesen használták a madeira-terítőt.

A kellemes időjárás miatt nagyon elterjedt a fűzfavessző-termesztés, bárhol szárba szökken. A kosárfonás mellett a helybeliek fűzfavesszőkből font bútorokat, berendezési tárgyakat is készítenek, a termékek nagy részét Angliába szállítják, szállodák, kastélyok berendezésére. A kosárfonók családi vállalkozásban dolgoznak, a megfőzött, lecsutakolt fűzfavesszőket hazaviszik, otthon elkészítik a dekoratív termékeket, a forgalmazó cégeknél már csak lakkozzák a csodaszép árut és exportálják a világ számos országába.

A közönség nagy érdeklődéssel hallgatta klubtársa szavait, amikor Madeira legjellegzetesebb építményéről, a levadáról beszélt, amely tulajdonképpen öntözővíz-csatorna. A hegyekben leeső csapadék szabadon zúdul az óceánba, de a levadák felfogják ezeket a vizeket, és irányítva elvezetik a sziget minden zugába, ahol a növénytermesztés miatt szükség van rá. A tulajdonosok társulatokba tömörülnek, fizetik a hozzájárulást, hogy fenntartsák a mintegy 1400 km hosszú hálózatot. A levadák mellett gyönyörű túraútvonalakat építettek ki, ahol profi vezetők kísérik a turistákat.

Az előadó beszélt még Monte hegyi faluról, amelynek templomában nyugszik az influenzában éppen 95 esztendővel ezelőtt elhunyt IV. Károly magyar király; sírja előtt lerótták kegyeletüket.

(Érdekesség: az utolsó Habsburg uralkodó, IV. Károly feleségét, Zita királynét viszont nem a férje mellé temették, hanem az uralkodóház hagyományos bécsi nyughelyére, a Kaisergruftba, a császári kriptába.) Megcsodálták a hegy tetejéről nyíló csodálatos panorámát, majd ezután következett az utazás talán legizgalmasabb része: a hegyről lefelé vezető utat „tobogánnal”, szárazföldi szánkóval tették meg: a vesszőből font szánkótalpú kosárszánt két megtermett férfi kötél segítségével húzza, vagy éppen tolja, és bizonyára minden turista kipróbálja.

Tátrainé Kulcsár Irén