Bartók Béla titokzatos muzsikájáról a szombathelyi Berzsenyi könyvtárban

Az előadó szerint Bartók zenéjéért „meg kell küzdeni”, bár a felszínen néha keménynek tűnhet föl, de többször hallgatva, jobban odafigyelve meghalljuk a műveiből kicsendülő mély és őszinte érzelmeket.

Az 1900-as évek elején az európai zenét és irodalmat a fájdalmas, magányos életérzés jellemezte, ebben a korszakban írta Balázs Béla az opera szövegkönyvét, amely megtetszett az éppen magánéleti válsággal küzdő Bartók Bélának. 1911-ben elkészült a zenemű (misztérium), közben feleségül vette tanítványát, Ziegler Mártát, és neki ajánlotta az egyfelvonásos operát. Bartók művét a meg-írása után csak hét évvel később, 1918. május 24-én mutatták be a Magyar Királyi Operaházban, mérsékelt sikerrel: majdnem húsz évet kellett várnia az igazi elismerésre, amely a nemzetközi hírnevet is meghozta számára. Bartók Béla zenéje és Balázs Béla szövege balladai-népzenei alapokra épül, végig szoros egységet alkot, alapjaiban a pentaton-népdalok mintája alapján szerkesztett. Kodály Zoltán szavaival: „Zenéje egyanyagú, önmagában zárt, egységes szervezet, kölcsönzések, utánzások szinte minden nyoma nélkül”.

Az operában nincsenek a közönség által kedvelt gyönyörű áriák – hívta fel az érdeklődő hallgatóság figyelmét Horváth Imre.

A zenemű egyszerű, apró motívumokból építkezik, egy nő és férfi párbeszéde.

Az előadás során részleteket vetített a Szinetár Miklós rendezte filmből, amelynek főszerepeit Sass Sylvia és Kováts Kolos kiváló operaénekesek énekelték, és mély átérzéssel játszották szerepüket. Nagyon érdekes, szinte balladaszerű az opera cselekménye – idézte fel a történetet is az előadó, Horváth Imre karnagy. A Kékszakállú herceg magával viszi új feleségét a várába, ahol Judit hét lezárt ajtót lát. A herceg figyelmeztetése ellenére a nő tudni akarja, hogy mit rejtenek a bezárt termek. A Kékszakállú vonakodva, de egymás után odaadja neki a kulcsokat, és Judit feltárja a férfi múltjának titkait. Kitárul előtte a kínzókamra, a fegyvertár, a kincseskamra ajtaja, majd a virágoskert, a könnyek tava és a Kékszakállú egész birodalma. Judit mindenhol vért, baljós árnyakat vél látni, nem hallja meg a férfi kérését, hogy ne akarjon tudni minden titkot, és nem jutnak el füléig a szerelmes szavak sem: „Judit szeress, sohse kérdezz”.

A hetedik ajtó mögül előjönnek a régi asszonyok, hárman, koronával a fejükön: ekkor már Judit számára sincs visszaút, keservesen megbűnhődik azért, hogy feltárta a férfi legrejtettebb titkait.

A Kékszakállú fejére teszi a legszebb koronát, vállára teríti a legszebb palástot, mert őt tartja élete legszebb asszonyának, és így lép be a hetedik terembe, így válik a herceg múltjának részévé: a várra pedig ismét sötétség borul, „És mindig is éjjel lesz már”.

Civil/Tátrainé Kulcsár Irén