Mintha hazajött volna az írónő az ősi kastélyba - Schäffer Erzsébet látogatott az Őszi Napokra

Lassan, komótosan népesült be a Katalin terem ezen az őszi estén. Többen érkeztek a faluból és a környező településekről, sok ismerős arc, akik szinte rendszeres vendégei az otthon mindig igényes kulturális rendezvényeinek. És jöttek a lakók, akik megszokták, hogy náluk mindig történik valami, legyen az koncert, táncjáték, vagy színházi előadás. A megnyitóra és a vendégre várva halkan beszélgettek az emberek, s a morajló zene valami meghitt ünnepélyességet varázsolt a térbe.

Szinte észrevétlenül érkezett meg Schäffer Erzsébet, szerényen helyet foglalt a számára odakészített kényelmes fotelban és csöndesen figyelt. Úgy tűnt, mintha emlékeket idézne, bár soha nem járt még itt. Figyelte az embereket, a kézfogásokat, az érintéseket, a szemeket. Sokan csak akkor vették észre, hogy köztünk van, amikor Hollósi Péter, az intézmény vezetője köszöntötte őt, elmesélve, hogy jöhetett létre ez a találkozás. Az első percekben választ kaptunk az emlékidéző pillantásokra. Elképzelhettük a gyermekkor helyszínét, Csobánkát, ahol szintén egy kastélyban, egy gyermekotthonban gyakori vendég volt, hiszen édesanyja ott volt nevelő. A megérkezés felidézte, hogy ott is mindig akadt valaki, aki fogja a másik kezét, s a portás örült a vendégeknek.

Schäffer Erzsébet dedikálás közben, az Otthon korábbi igazgatójával, Mezeiné Sánta Klárával. Fotó: Sodicsné Horváth Gyöngyi

- Olyan hazajövős volt számomra a megérkezés mondta kicsit fátyolosan mosolygós hangon. Egymás után sorjáztak a történetek, egyszerű emberekről, helyzetekről, utazásokról és találkozásokról, hogy mindenki elhiggye, a csoda bennünk van. Gondolatban mi is utaztunk vele vonaton, metrón, sétáltunk a szürke nyúlós estében a pesti utcán, a frissen behavazott porcukros januári éjszakában Sopronban. Együtt mosolyogtunk a sors tréfáin, a történetbeli Magdi néni szívből jövő kedvességén, vagy Lajos úr becsületén.

- Olyan sok mindenből vagyunk összerakva, s hogy ebből mi jön ki, az a környezetünktől függ. S ha egyszer az ember leveszi magáról a pajzsokat, amelyek mögé rejtőzik, akkor találja meg önmagát és Istent. A játék az életkaland göröngyein is átsegít bennünket, ezért az ember soha nem felejthet el játszani. Merjünk szokatlan dolgot művelni, olyat, ami nekünk jó. Ilyen útravalókat kaptunk tarisznyánkba s lelkünkbe. Senki nem figyelte az idő múlását, a nevetést időnként felváltották a könnyek, őszinték és sajgóan igazak. Pedig valójában semmi különös nem történt, valaki mesélt nekünk a világról, úgy ahogy mi is gondoljuk, megéljük, csak szavakba önteni nem tudjuk.